„Paulikovics Iván szobrai elé;

Különös, és – megítélésem szerint – igen fontos hely illeti meg az élő magyar szobrászok sorában Paulikovics Ivánt. Két ritka tulajdonsága jelöli őt erre a polcra. Az egyik a sajátos, karcos humora, helyesebben mondva, az iróniája, melyet bőséggel áraszt át minden szobrába. A másik a virtuóz formáló-tudása, amivel a szobrait beletáncoltatja a térbe.”

Vannak, persze sokan, akiket éppen ez a két tulajdonság szokott igen megbosszantani. Ők a komoly arccal ácsorgó, nyugodt figurákat szeretik, akik mindkét lábukkal jó erősen nyomják a földet, kezüket szépen, illedelmesen testükhöz zárva (esetleg a lelkesültség jeleként magasba csapva) tartják, s illedelmes, rendezett a ruházatuk (munkásruhájuk, egyenruhájuk, öltönyük vagy díszmagyarjuk, mikor minek van keletje).

Paulikovicsnak ilyen szobra nincs. Viszont az ő Széchenyije élő és szenvedő ember lett, amikor megmintázta (Széchenyi Döblingben). És Karinthy Frigyes is alighanem elégedett volna az emlékművével, mely a róla elnevezett budai út végén áll egy kis parkban. Sőt, Ferenczy István megidézett Pásztorleánykája is milyen helyénvalóan tud kuporogni a klasszikus talapzat helyett azon a fölöttébb polgárias díványon, amit szobrászától kapott. És mennyire hogy otthon van a talapzatául szolgáló kövön – vagy egy másik munkát idézve meg magunknak: a vízből kiemelkedő nagy-erős női fél-akt kezében – Paulikovics bronzból mintázott vitorlása.

Szeretném, ha nem értenének félre – de néha az az érzésem, hogy Paulikovics Ivánnak inkább lett volna otthona a barokk korban, mint a maiban. Igaz, az iróniáját akkor se tűrték volna szívesen, de annyi mozgást, amennyit az általa teremtett bronz (néha kerámia, vagy fa) szobortestek megkívánnak maguknak, csak akkoriban engedélyezett a korstílus.

Visszaröpíteni persze mégse próbáljuk. Vegyük tudomásul a tényeket, hogy Paulikovics Iván:

– 1972-től 1977-ig járt a Képzőművészeti Főiskolára, és ott (fontos: ilyen növendék csak az ő keze alól kerülhetett ki) Somogyi József volt a mestere.

– 1980-tól 1983-ig Derkovits ösztöndíjas volt (s ösztöndíjasként évjáratának legjobbjaként tartottuk számon).

– Idestova huszonöt évet átölelő pályája során ugyanennyi nagy, köztéri szobrot, továbbá számos kisplasztikát és érmet formált.

és örvendjünk az idő szeszélyének, mely épp ide helyezte őt, a mi korunkba és a mi körünkbe.”

Horváth György

művészettörténész