In The Focus

Csáki Róbert „Saturnus” című óriási vásznán egy különös teremtménnyel találkozhatunk. A lény egyszerre rendelkezik állati és emberi vonásokkal, mi több neve okán isteni természetétől sem szabad eltekintenünk. A mitológia szerint Saturnus felfalta saját gyermekeit, mert veszélyeztették a hatalmát. Rubens vagy Goya ábrázolásában az istenség a szemében kérlelhetetlen téboly ül miközben szörnyű tettét véghezviszi. Csáki Róbert Saturnusa más. Bár a gyilkosságról a szájából csurgó vér árulkodik, tekintete – ha a néző nem riad meg tőle, s képes állni azt – bűnbánatot, esendőséget sugároz. Ez a szem szinte eluralkodik a festmény lenyűgöző látványán. Csáki homályba burkolózó, meseszerű tájba helyezte el Saturnust, akinek teste a színek és az ecsetkezelés változatossága nyomán mintha megannyi anyagból és halmazállapotból tevődne össze. Az ő szemet gyönyörködtető valótlansága, vagy környezetének stilizáltsága a már említett tekintet miatt válik hozzáférhetővé a nézőnek. Kinéz a képből, megtörve ezzel saját világának egységét. Önmagát kiszolgáltatva áll előttünk, ahogy mi is előtte. Ismerjük a Csáki Róbert remekművén szereplő lény bűnét, de a metsző, állandóan ránk szegeződő szem azt sugallja, hogy ő is a mieinket. Talán ez az oka annak, hogy akármilyen távoli szféra teremtménye is legyen, riasztó idegensége ismerőssé, sőt barátságossá válik, ha eleget szemléljük őt, tekintete pedig tükröt tart nekünk.

photo: Misi

írta: Máté Zsófi

Saturnus (200x300cm, olaj vászon, 2013)

Saturnus (200x300 cm, olaj, vaszon, 2013)

In The Focus

Csáki Róbert „Lakótelep I.” és „Lakótelep II.” című festményei kis méretük ellenére nagy erővel bírnak. A művész most futó kiállításán kurátori koncepció alapján egymástól távol, egymás ellenpontjaiként helyeztük el őket. A két kép kapcsolódása olyan teret hoz létre, mint maguk a festmények: életteret. Csáki mindkét mű esetében átértelmezi, felülírja a lakótelephez való konvencionális viszonyulást és az ehhez tartozó ábrázolásmódot. Finom ecsetvonásai, halovány, már-már romantikus hangoltságot kölcsönző fényei felszámolják a kockaházak ridegségét. Az épületek mintegy beleolvadnak a környezetükbe, nem keltenek idegenség-érzetet, nem egy szűk, lehatárolt világ képi megjelenései. Ellenkezőleg, Csáki lágy vonalai titokzatosságot kölcsönöznek a modern élettérnek, olyan világként ábrázolja, amelybe a néző be akar férkőzni. A „Lakótelep I.” és a „Lakótelep II.” esetében is leskelődő-perspektívából látjuk a házakat, az ablakokon kiszűrődő gyenge fények inkább az életnek, mintsem a skatulyába zártság egyhangúságának a jelei. A táblaképek előtereiben látható, erőteljes színű állványzatok, úgy tűnik túlnyújtóznak a festmények határain. Megmutatják azt a soha le nem zártságot, amelyet a művek egésze közvetít.

fotó: Misi Borsos

írta: Máté Zsófi

Lakótelep I. és Lakótelep II. (21x21cm, olaj, fatábla, 2013)

Lakotelep 2_1 fevo (21x21 cm, olaj, fatabla, 2013)

In The Focus

Csáki Róbert „Napkirály” című műve a festészet régi mestereinek technikai precizitását ötvözi a jelen érdeklődésével. Már a festmény címe is letűnt korstílusokra, a barokkra, s képi világa talán még inkább a rokokóra utal. A XVII. és XVIII. század fordulójának portréfestészete a figurákat élettel tölti meg, mozdulatok ábrázolásával, a bőrpír kacérságával, a redőzetek kellemével, elrévedő tekintetekkel. Csáki alkalmazza e stílusok játékosságát a fény- és színkezelésben, a „Napkirály” alakja mintegy kiviláglik a háttér mélységéből. A test egy a zöld megannyi árnyalatából összeálló gomolygás, tünékeny textúra, amely a barokk redő titokzatosságát viseli. Ami pedig eltéveszthetetlenül mai Csáki festményében, hogy nem csupán megjeleníti, hanem fel is boncolja a figurát, kijátssza a portré műfajának sajátosságait. A „Napkirály” –nak nincs tekintete, s ez megnehezíti, hogy emberként tekintsünk rá. Ám hiába ez a hiányérzet és a színek komor sötétsége, az alak félig nyitott szája felülírja a kép atmoszférájának élettelenségét. Mintha sóhajtana, a külvilágba lehelné félelmét és szorongását. Ez az aktus az élet és halál közti határhelyzet jelévé válik, amely áthatja, belengi a festményt. Ekképp fonódik össze Csáki Róbert kezei alatt az élettel telített barokkos lágyság, valamint az ember belső kínjainak és leépülésének Francis Bacon-i kitörése, a „Napkirály” című remekműben.

photo: Misi

írta: Máté Zsófi

Napkiraly (78×66 cm, olaj, vaszon, 2013)

Napkiraly (78x66 cm, olaj, vaszon, 2013)

In The Focus

Gyémánt László „Külvárosi szerelőműhely (Philadelphia)” című festménye realista városrészlet, amelyet olvashatunk Paul Cézanne tájképről szóló gondolatával: hiányzik róla az ember, miközben teljes mértékben az emberről szól. Az ottfelejtettség érzete uralja a képet, amelynek megtestesülései pusztuló műhely vagy a gazdátlan autó. Ezek adják a festmény alapanyagát, s értelmezhetőek lehetnének egy társadalmi osztály, egy miliő, egy életszínvonal tárgyi világaként. Csakhogy Gyémánt szenvtelen, szándékoltan mélység nélküli ábrázolásmódja eltávolít attól a mögöttestől, amelynek e tárgyak volnának a kivetülései. Nem utalnak vissza egy nagyobb kontextusra, nem válnak egy nagyobb valóság jeleivé, általuk nem vezet út az egyes emberekhez, akikhez tartoznak. Ami Gyémánt László „Külvárosi szerelőműhely”-én ott van, valójában azt mutatja meg, ami hiányzik. Mindez túlmutat az ember tárgyi világától való elidegenedésén, és egyenesen a belső és külső visszafordíthatatlan széttöredezettségét ragadja meg képileg, hideg és kérlelhetetlen precizitással.

fotó: Misi

írta: Máté Zsófi

Külvárosi Szerelőműhely, Philadelphia (50×70 cm, olaj, vászon, 2009)

Kulvarosi szerelomuhely _ Philadelphia (50x70 cm, olaj, vaszon, 2009)

In The Focus

Incze Mózes „Kimaradt pillanat” című festményén összesűrűsödött az idő. Mozdulatlanság uralkodik mindenen, az előtérben ülő alakon, az előtte álló kövön. A mögötte gomolygó fellegek és porfelhők, az élettelen szürke test, a fehér tollpihe, finoman lebegnek, de a bennük érezhető feszült állandóság nem enged mozgást számukra. Kimerevedtek a fények és az árnyékok, a testek, a ruha redőzete.

A központi figura előtt fekvő homokóra ad hírt az egész képet belengő sejtelemről: a festményen megállt az idő. Ebbe az apró, kerekded tárgyba zárta Incze az időbeliséget. A homokszemek pergése az óra helyzete miatt lehetetlen.

Az idő múlásának felszámolása felveti a kérdést: mi az a kimaradt pillanat, amelyre a festmény címe utal? Lehet-e egyáltalán pillanatokról beszélni, ha az idő nem zajlik, ha a pillanatnyi mostok láncolata megszakadt?

A kulcstartóra erősített homokóra ténylegesen a festmény kulcsát jelenti. A bekötött szemű alak kezében pihenő fényképezőgép lencséje is erre irányul. A kép teréből kiemelkedő felület szélén fekszik, ha lebillenne onnan, újraindulhatna az idő folyása, a világ alakulása, a kép szereplőinek élete is. Talán erre a pillanatra vár a fotós, ezt a sorsfordító momentumot akarja magáévá tenni. A homokóra elmozdulásának reményét fenntartják a lágy ecsetvonások, de a gépet szorító ember vaksága ugyanakkor fel is számolja ezt. Nem láthatja majd meg az esetleges változást, nem lesz kiútja ebből a zárt térből. Azt a sűrű időtlenséget, amely Incze Mózes festményére nehézkedik, talán csak József Attila soraival lehetséges megragadni: „Kék, piros, sárga, összekent/képeket láttam álmaimban/és úgy éreztem, ez a rend-/egy szálló porszem el nem hibbant.”

photo: Misi

írta: Máté Zsófi

Kimaradt pillanat (190×140cm, olaj, vászon, 2011)

Kimaradt pillanat (190x140 cm, olaj, vaszon, 2011)

In The Focus

PAF „Champagne” című festménye több tucat festékréteg mögé rejti titkát. Játékba vonja a nézőt, aki a látható és a mögöttes között kénytelen mozogni. A képnek kényszerítő ereje, ami elvárja, hogy rekonstruáljuk mindazt, amit a festő elfedett a szemünk elöl. A „Champagne” esetében ez a tendencia a figurán keresztül valósul meg. A kép hátteréből kinyúló női kézről nem tudhatjuk, hogy tartozik-e hozzá test is. Ez a kételkedés teremti meg a művel való együttjátszást. Nem tudunk belenyugodni abba, hogy a látvány, ami a kép által adott számunkra- nem az, amit valóban látnunk kéne.

A festmény címéül szolgáló pezsgő az ünneplés kelléke, érthető annak jelképeként is. Képileg a poharat görcsösen szorító kézfej az alkotás fókuszpontjául szolgál, hiszen a tárgy az egész művet átívelő élénkpiros gesztus kiindulópontja.

PAF pezsgőspohara üres. Felfelé ömlik belőle egy nagy erejű vörös gesztus. A hiányos figura alkarjára rácsorgó kékek elfedik a bőr színét. A képen zajló folyamatok eluralkodnak a kép tárgyán. Idegenként mutatnak valami jól ismertet, lehetetlenné tesznek valami könnyedet.

írta: Máté Zsófi

PAF – Champagne (100×100cm, vegyes, fatábla, 2013)

Champagne_honlap (100x100 cm, vegyes, fatabla, 2013)

 

In The Focus

 

Szabó György „Katedrális” című műve egy önmagát megalkotó és fenntartó organizmus. A viaszveszejtéses technikával készült szobor minden eleme kapcsolatban áll, egymásra utaltságukból pedig szükségszerűség adódik ott, ahol első ránézésre esetlegességet feltételezünk. Szabó György konstrukciójának nyúlványai – főként a magasba törő tornyok esetében- úgy fonódnak egymásba, mintha egy testet összetartó ízületek volnának. A bronzépítmény kiküszöböl minden statikusságot, élő szerkezet, amelynek összes részlete kihat az egészre, törékeny egyensúlyt létrehozva. A katedrális-jelleget Szabó György az ilyen épületekre emlékeztető elemekkel teremti meg, ám át is értelmezi ezeket. Amit látunk, az jól ismert építészeti jegyek puszta lenyomata. A „Katedrális” című konstrukció szakralitást konnotál, de annak csupán maradványát tartalmazza. Ez a hiány teremti meg azt a megfoghatatlan komorságot, amely körüllengi Szabó György szobrát.

Katedrális (180x22x20 cm, viaszveszejtéses bronz, vas, mészkő, 2009)

Katedralis Katedralis reszlet