Balázs Imre Barna „Flux LXIII” című festményén egy másik valósággal találkozhatunk. Az absztrakt, gesztusok organikus rendszerét megteremtő mű inspirációját természeti formákból meríti. A festmény halványkék felületén látható világos színű, elmosódó jelenségekre tekinthetünk tükörképként, amely a vízfelszínen, az élő természet alkotóelemén jelenít meg egy számunkra nem látható tájat. Nem ismerjük tehát a valóst, amelynek másolata a visszatükrözés nyomán létrejön. Maga a festmény még egy szinttel továbblép, hiszen a tükörkép másolatát mutatja meg számunkra, tehát egy másolat olyan másolatát, amelynek nincsen eredetije. A „Flux LXIII” ezzel a művészettel egyidős filozófiai kérdéssel néz szembe: lehet-e több a művészet a természet puszta másolatánál? Ha Balázs Imre Barna festményét szemléljük, arra döbbenhetünk rá, hogy nem az az érdekes mennyiben leképezése a valóságnak a műalkotás. Saját, belső rendet hoz létre a minden esetlegességet kiküszöbölő kompozíció, amely a nézői perspektívát irányítva a mű mélyébe vezet, valami titokzatos sötétség, egy távoli szféra felé. Nem arra ösztönöz, hogy megpróbáljunk elképzelni, felépíteni az eredeti valóságot, amelynek a tükörképét adja. Ereje éppen abban áll, hogy önálló, önmagáért való világot teremt.
fotó: Misi
írta: Máté Zsófi
Flux LXIII (50×69,5cm, olaj, karton, fatábla, 2014)