ART IS FUN… OUR GALLERY IS THE EXTENDED VERSION OF YOUR LIVING ROOM

Rovataink:

Tartalomjegyzék erről az oldalról:

Legendárium

Visszaugrás a navigációra
Az oldal cikkei bevezetőkkel:

Legendárium

„LEGENDÁRIUM” – Századvégi arcképcsarnok

Borsos Mihály fotográfiái

legendarium

 

 

 

 

 

 

 

 

„LEGENDÁRIUM”

„JÓKAI ANNA – SZÁZADVÉGI ARCKÉPCSARNOK

BORSOS MIHÁLY ÉS A VÁLASZTOTT ARCOK

„Misi vagyok”, mondta Borsos Mihály, amikor elõször találkoztunk. Csak így, egyszerûen: Misi. Nagyon szerénynek de egyszersmind nagyon magabiztosnak kell lennie annak, aki a cím- és rangkór- ságok idején megelégszik egy becenévvel. A „Misi”-vé kell válnia – teljesítményében összetéveszthetetlenné, személyiségében vonzónak és emlékezetesnek. Az „érdekes figura” ehhez nem elég – teljes embert igényel. Misi százharmincnégy arcot gyûjtött össze a magyar századvégrõl, ami egyúttal egy új évezred nyitánya is. A Magyar Nemzeti Galéria adott otthont a kiállításnak, „Legendárium” címen.

Misi nem szereti ha fotómûvésznek titulálják. „Fényrajznok”, így mutatkozik be, némi iróniával, eredeti módon. Saját arcát a fotó- masina eltakarja; szõröstül-bõröstül beköltözik az eszközébe, egyéniségét mintegy meghosszabbítja vele. Senki nem sugallta, kiket válasszon – kiket emeljen ki a széles kínálatból, s protokoll-szempontok sem vezették. Ha az ezredforduló valamennyi „híres magyar emberét” akarta volna megörökíteni, óhatatlanul kimaradt volna valaki, s jogosan készülne „hiánylista”. Igazában akkor válik támadhatóvá egy kezdeményezés, ha görcsös objektivitásra törekszik. Misi azonban vállalja szubjektivitását: azokat fényképezi, akikkel sorsa összehozta, vagy különösen érdekelte, ami az illetõ arcában megnyilatkozik. Lehet vitatni, ez vagy az miért van ott a sorban, s ez vagy az miért nincs? Csak éppen nem érdemes. Nem az a fényrajznok célja, hogy valamiféle hierarchiát tükrözzön, s nem is egyetlen mûvészeti – vagy tudományág körébõl csippentette ki alanyait; találkozunk a képeken akadémikussal, bohóccal, színésszel, íróval, képzõmûvésszel, orvossal, talán nem véletlen, hogy egyetlen politikussal sem. Misi nem törleszkedõ típus.

Nem „érdemszerzés” a célja. Viszont arra, akit megörökít, kíváncsi. A beszélgetés alkalmával „belülrõl” is megnézi. A „láthatatlan embert” keresi, a valódit, a maszk alatt. Az emberi arccal dolgozni a fotós számára kényes feladat. Felelõsség – mivel az érett személy is felelõs már az arcáért. Nem olyan értelemben, hogy csúnyából széppé varázsolhatná önmagát, de mindenképpen úgy, hogy a jellem valamiféle rendezettségbe áll össze, „kiül” az arcra, s sok mindent elárul. Hamvas Béla írja, hogy az emberi arcot nem a ráncok teszik tönkre, hanem a rosszul megítélt idõ, a múlt, a vétkeink nyoma oly kiábrándító a száj-zúgban, a besüppedt, de holtig mohó szemekben. Szeretet kell, bizony, ahhoz, hogy az igazi fotó ne csak ítéletet, de empátiát, felmentést is közvetítsen. Bizonyos álarc minden külsõ látványra rátapad: különösen a „közszereplo” védekezik így, részben hiúságból, részben félelembõl, hogy valódi, sérülékeny Én-jét elfedje. A jó fotós tudja ezt – de nem bosszúálló, nem botrányéhes. Olyan pillanatot kell elkapnia, ami általánosítható, akár az egész életfolyamatra. Ha kritika nélkül idealizál, az eredmény giccses. De ha csakazértis a legelõnytelenebbet emeli ki, felnagyítva, az arcból, hamisít akkor is. Az sem mindegy, felületes csevej, vagy megismerés után készül-e a kép. S hamar kiderül, ha a fotós pusztán élvezkedik a terepen, megmutatva, ki az úr a háznál, miközben masináját csattogtatja. Szerénység és öntudat együtt kívántatik. Misi tudja ezt, s azt is felismerte, hogy a fénykép nem kréta-firka: akkor is megmarad, amikor az ábrázolt személy már régen nem él. Épp ez a fotómûvészet hatalma: megmenteni az enyészettõl a formát, emlékként rögzíteni, ami a szellemi-lelki tartalomnak otthont adott. Mindannyiunknak van kedvenc, szívünkhöz nõtt fotója eltávozott nagyjainkról. Nekem például a haldokló Ady, pokrócba csavarva, lázban égõ szemekkel a csonttá soványodott arcban.

Borsos Mihály portréi láttán reménykedünk: a jövõ század embere – a ma még talán meg sem születtek sokasága – elgondolkodik majd: ki volt valójában az a férfi, az a nõ, akit „ismert személyiségként” felcímkéztek egy keserves, fájdalmakkal-vajúdással teli ezredvégen, ebben az édes-cudar hazában, kicsi Magyarországon? Kit ejtett ki a nagyidõ, s kit õriz majd meg méltán az emlékezet? Misi ajánl, de nem erõszakos. A nézõnek is hagy a felelõsségbõl: szabad választani! „

(Jókai Anna előszava az albumból)

 

Visszaugrás a navigációhoz