ART IS FUN… OUR GALLERY IS THE EXTENDED VERSION OF YOUR LIVING ROOM

REFLECTION series…
Extraordinary times, extraordinary solutions.
In connection to our exhibition, we invite our friends professionally from here, and beyond László Gulyás, Eszter Rozslay Miriam and a surprise guest to react to our theme, the works.
Interactive live stream chat every Thursday from 2:23PM
PREMIERE ON THE GALLERY YOUTUBE CHANNEL!

www.tarsalgogallery.com
www.facebook.com/artsalonbp
www.instagram.com/artsalongallery
www.youtube.com/channel/UChcdSFaBgXcl2ldRsi0NmUQ

Kölüs Lajos: Bőrharisnya és az irhánk védelmében

Egy rókáról nem lehet két bőrt lenyúzni, tartja a közmondás. Lehet, nem lehet, a Társalgó Galériában a Percepció sorozat 5. tárlatát láthatjuk, hízelkedés nélkül. Akinek a bőrit akarják lehúzni, annak hízelkednek. (Tersánszky J. J.: Kakuk Marci I. 161). Nem férek a bőrömbe? Igen, örömömben alig férek a bőrömbe, mert a Taktilitás kapcsán mégsem a bőr pH-értékéről van és lesz szó, hanem arról, hogy az ember bőr nélkül nem élhet.

A bőr testünk legnagyobb szerve, egyik legfontosabb szerepe a mechanikai védelem, emellett gátat képez vegyi anyagokkal, fertőzésekkel vagy a káros UV-sugárzással szemben. Egyben a legnagyobb érzékszervünk is, amelyen keresztül a benne lévő idegvégződéseknek köszönhetően számtalan információhoz jutunk a külvilágból. A bőrön keresztül érzékelünk például olyan ingereket, mint a hideg, a meleg, a fájdalom, vagy a barátaink és szeretteink megnyugtató érintése. A bőr további fontos szerepe a hőszabályozás.

A taktilitás szó kapcsán Cooper egyik regénye jut eszembe, a Bőrharisnya, aki nem más, mint a rokonszenves jellemű, felejthetetlen Natty Bumppo.  A pandémia idején valahogy úgy vagyok én is, mint a könyv két főszereplője: …Natty Bumppo és indián barátja, Csingacsguk a múltba révedező öreg szemével nézi a körülöttük kavargó eseményeket és a sok változást, melybe nehezen tud belenyugodni. Egy év alatt annyi változást éltünk át, miközben a vírus uralta az életünket, hogy több évbe is belekerül, mire életünk visszazökken a korábban megszokott kerékvágásba.

Száz éve történt a spanyolnátha, ami szintén felforgatta a világot. Ma a Covid-19 és mutánsai teszik ezt. Ebben a világban az érintés, a bőr érintése tilos, nem megengedett, kerülendő. Ennyiben ez a kiállítás provokáció is. Érints meg, sugallja, holott tilos, akár egy múzeumban is, megérinteni a tárgyakat. Sokan mégis megteszik, a tiltás ellenére. Virtuálisan  szabad, megengedett, csak más érzete van, bár szemünk előtt léteznek, szemünkkel fogadjuk be a művek látványát, az érintés csak képzeletbeli lehet. Frivol szerelem, légies és szűzies, már-már transzcendens. Ahogy a pár összeölelkezik, az már maga is provokáció, Dekameron világa, a testiség, a békesség, az egymásba való belefelejtkezés vágya elapadhatatlan (Szabó György – Pár, II., 1982). A közelség energiája, taszítása, vonzása.

Az emberi lét eszenciája, hogy tartozunk valahova és valakihez, hogy otthonunk van, szerelmünk, barátunk és családunk. Ma minden megkérdőjeleződik, semmi sem úgy van, ahogy megszoktuk korábban. Kifordult a világ (Zalakovács József – Taktilitás, 01, 2020), nem találjuk a helyes irányt. Itt már Shakespeare szavai is elnémulnának. Karantén van. Emberi drámák zajlanak a falak között, az otthonokban. Érintéssel és érintés nélkül. Közelséggel és elhagyással, magánnyal és hiánnyal (PAF – 9090-37, 2020).

Segít a művészet, segít a művész? Olyan, mintha az emberi civilizáció a vadonba költözött volna, vagy vadonban találta volna magát. Mintha a bőrünket nyúznák, semmit sem értünk, minden elmosódottnak látszik (Kovács Kitti – Permanens, meg nem nyilvánult formák, II.,2016). Semmi sem a régi, minden megváltozott. Ez most a valóvilág, és nem a tv-ben látott eszement és előre megrendezett játék. Most alakulnak a játékszabályok, amelyekhez alkalmazkodnunk kell. Permanens módon, taxatíve (Fábián Évi – Múlik az ártatlanság kora. A legóba zárt idő, 2021). Játszunk, vagy az idő játszik velünk. Nincs minden szabály megfogalmazva, alakulóban van. Ahogy mi is formálódunk a vírushoz, a vírus által. Megmutatkozik igazi arcunk, vagy épp elrejtjük azt. Maszkot viselünk, mintha örökös karneválban élnénk, és a forgatagban identitásunkat keresnénk, a tájat, amelyben élünk, amelyben szeretnénk élni. (Balázs Imre Barna – Flux, CXL, 2020, Flux, CXXXII, 2020)

Mintha mindennap jósdába járnánk, tudakolva, mit hoz a holnap (Szabó György – Háromkirályok jósdája, IV., 2004-2020). Tanácsokra vágyunk, mit tegyünk, mit ne tegyünk. A bizonytalanság korát éljük. A delphoi szentély homlokzatán álló feliratok közül (Ismerd meg magadat. Légy ura lelkednek. Keresd a hírt. Könyörülj a segélykérőkön. Valósítsd meg célodat. Senkit ne nézz le.  Hajolj meg az istenség előtt. Gazdagodj igazságos úton.) bármelyiket is választanánk, könnyen az isteni megszállottság (enthuziazmus) bélyegét süthetnék a homlokunkra a kételkedők. Oda a teljesség igézete (Rajcsók Attila – Karcsú csutka, I-II., 2019), csak a látszata maradt, a rideg valóság, a hús, harapásnyomokkal. És a megbélyegzettség, a stigma (Paulikovics Iván – Taktilitás 01, 2020), valakitől, valamitől el kell húzódzkodnunk, nem akarunk a közelében lenni.

A természet támadt ránk, az emberre. Kihívás ez. A túlélők diadalát hozza? Minden bizonnyal. Miközben a természet az, ami eltaszítja magától az embert, aki szeretne visszatalálni önmagához és a természethez, a kettő egymástól elválaszthatatlan. Ami most nem élet, az az életünk. Megtapasztaljuk milyen a nem élet, a természettől elzárt élet. Legyen az park, vidámpark, csónakház, Balaton, világkörüli út. Szorongunk a társas érintkezések elmaradása miatt. Nem élünk légópincékben, mint anyáink-apáink éltek a II. világháború alatt. Csetelünk, társasozunk a FaceTime-on. Időnként pánikolunk, mintha önkéntes száműzetésben lennénk. Ez egy határhelyzeti állapot, amelyben a létezés belső, szakrális formái kérdőjeleződnek meg, a korábbi közösségi rítusok.

A Társalgó Galéria misszió, a társas érintkezést erősíti, a reményt, hogy a valóságban is találkozhatunk a kiállított alkotásokkal. Én kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni… hogy megfutamodásra kényszerítsem mindazt, ami nem élet – írta Henry David Thoreau, a 19. században alkotó amerikai író és filozófus. Élhetünk-e egyedül a vadonban? Minden bizonnyal nem. De a mostani életünk olyan, mintha a vadonban élnénk (Esse Bánki Ákos – Taktilitás, 2021), naponta vásárra víve a bőrünket. Hiányzik a bizalom a világ és az én között. Megváltozott, kételyek uralják az én-világunkat, az otthonunkat (Fábián Évi – Düh és feloldása, 2020). Vissza kell találnunk az érintések és az érintkezések világához, valóságához. Lehet 3D-ben élni, szemüveggel, virtuálisan, de akkor el fogunk felejteni valamit, az életünket. A határokat feszegetjük, mint a kiállított művészek. Mintha máris a jövő fogalmai szerint, a fogalmai közt élnénk. Harmóniára vágyunk, aminek a megvalósítása lehetetlennek tűnik, világunk tele van ellentmondással, konfliktusokkal (Zalakovács József – Színharmónia, 2017).

Szemmel tapintunk ebben a virtuális kiállításban, amely egyben hagyományőrző is, nem a művek újdonságával hat, hanem azok közös térbe kerülésével, az egymásmellettiségükkel és az egyidejűségükkel. Aki ezt a kiállítást végig nézi, úgy érezheti magát, mintha egy ritka vad nyomára lelne, és követné azt, igazi vadászszenvedéllyel. Saját szemére és kezére bízva a sikert. Bőrharisnyaként.

LINK

Abafáy-Deák Csillag: Kút-game!

Vállfára tettük (vettük?) az otthonunkat. Pihen. Törötten. Vihetnénk a tisztítóba az otthonunkat, lassan véget ér a tél. Time to Go Home, Goodbye, mondhatnánk, az óránk pontosan jár, legóból van (Fábián Évi – Múlik az ártatlanság kora. A legóba zárt idő, 2021), okos, mint az atomóra, és még ártatlan, nem késik, nem késett le semmiről. Csak mi késünk, lekéssük az életünket. A vírus velünk van, talán már az otthonunkba is beköltözött. Mint a csiga a házától, szabadulnánk az otthonunktól. Nem lehet, belenőtt a bőrünkbe, vagy mi nőttünk bele a bőrünkkel. Elválaszthatatlanok vagyunk az otthonunktól. Talán a vírustól is. Egyelőre.

Vissza akarjuk kapni az otthonunkat, a régit. Keményen dolgozunk azért, hogy sikerüljön. Nagy kihívás ez, minden hazatérés az. A home office formában dolgozók nem térhetnek haza, hiszen el sem mentek otthonról, tudják, hogy így is veszélyben lehetnek, a hazatérők miatt. Ne térjünk haza? Mi lesz az emlékeinkkel, azokat nem lehet törölni. Vagy mégis? Zalakovács József – Taktilitás, 01, 2020 mozaik-képe a közelt és távolt montírozza össze, mintha a távol uralná a teret és az időt, mintha az egymás metsző vonalak egy kútgémet formálnának. Mintha a művész emlékeket idézne fel egy nem létező tájból. Tornyok és áramlatok, üzenetek, jelek jönnek-mennek, hírvivők láncolatban. Halljuk zsongását a villanypóznáknak, a villanyvezetékeknek. A négyosztatú kép (objekt?) elemei, egymásra tolhatók, érzékszerveinket jelenítik meg. Zalakovács másik képe (Színharmónia, 2017) merő feszültség, ellentmondás, betörés, kényszerítés érzetét kelti, nincs menekvés. A hideg-szürke színek a nyugalmat teszik zárójelbe. Nincs nyugalom. PAF minimalista festménye (9090-37, 2020) maga a nyugalom, egyfajta végtelen út, El Camino. Olyan horizont, amely a végtelenbe viszi a tekintetünket, megnyugvást ígér, a végső menedéket, még akkor is, ha ez a horizont felborult, megbillent, lejt valamerre, nem tudni, hogy most felfele vagy lefele tartunk.

Szabó György – Háromkirályok jósdája, IV., 2004-2020 adhatna eligazítást számunkra, merre is megyünk, merre is menjünk, ám választanunk kell, erre is, arra is mehetünk, rajtunk áll, hogy merre. Csillag vezérli majd az utunkat, csak emeljük fel fejünket az égboltra. Esse Bánki Ákos – Taktilitás, 2021 című, most sem csak mérete miatt monumentális festménye Danté Isteni színjátékát is megidézi: Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém. Mégis feldereng a távolban a fény, az alagút vége. De gondolhatunk a Mátrix című filmre is, a virtuális valóságra, az élet egy másik dimenziójára. Már nem a pokolban keressük önmagunkat, különösen nem a pandémia idején, amely maga a pokol, szabadulni szeretnénk belőle, de nem tudunk.

 A virtuális kiállítás nem taktilis szőnyeg, amelyen járhatunk, meztelen talpunkkal érzékelve a műanyagrudacskák nyomását. A taktilis szőnyegen való járástól nem kell félnünk, a szőnyeg két végén tapadókorongok találhatók, melyek gátolják a szőnyeg elmozdulását és csúszását. Valahogy mégis az az érzésem, hogy az idegrendszeremet hívja játékba a virtuális kiállítás, amely most egyfajta varázsszőnyeg, repülhetek általa, mint a mesében. Idegrendszerem is próba alatt áll, milyen utat járok és járhatok be, szabadon, lépésről lépésre. Egyik alkotást sem érinthetem meg ujjal, miközben térbeli és időbeli kiterjedésük hatással vannak rám. A közelségük, a személyes térbe való jelenlétük révén. Valami láthatóan láthatatlan, a belső elmozdulás, az érintés lehetősége és lehetetlensége. Érintetté válok, ha képzeletben is. Megérintenek a kiállított tárgyak, művészi formák (testsémák, geometriai minták, a tér érzékelése) és gondolatok. Átjár egyfajta nyelvi deficit, a tapintáson, az érintésen van a hangsúly, a kevésbé tudatos világon, és nem a nyelvi kifejezhetőségen, nem a helyes vagy helytelen beszédmódon. Az érzékiség világát nyitja meg és zárja is el előlem a kiállítás.    Egy pillanatra úgy érzem magam, mint Kafka kapcsán Tolnai Ottó: … Samsa, immár féreggé változva, kitörve a kanapé alól, észrevette, hogy a különben már üres falon ott lóg feltűnően a csupa szőrmébe öltözött hölgy képe, gyorsan fölmászott rá, és rátapadt az üvegre, amely jólesően simult forró hasához. Teljesen eltakarta a képet; ezt legalább biztos, hogy nem viszi el senki sem.

Tapadok én is az alkotásokra, mint egy polip tapadókorongja (Balázs Imre Barna – Flux, CXL, 2020, Flux, CXXXII, 2020). Égő csipkebokor, isten jelenléte, transzcendencia, látomás. Eltűnő alak, csak érezni, hogy ott volt, semmi külső jel nincs. Birtokbavétel is ez a látomás, ami egyben tapadás, fölnagyítás, a semminek látszó részletekbe való belefelejtkezés, akár egy álomba, vissza-visszatérek a részletekhez, keresem értelmüket, illetve kontextusuk határait. A műélvezet felfedezés is, sőt kíváncsiság. A szemmel való tapogatás. Mint amikor a férfiak szemmel vetkőztetnek egy női testet. Mit rejt a ruha? Mit rejt az alkotás? Materialitásuk ebben a virtuális térben megkérdőjeleződik. Összegubancolódik a valóság és a virtuális látvány. Az eredeti a másolattal. Helyet cserélnek egymással, mintha egypetéjű ikrek lennének, megkülönbözhetetlenek. Nézek és tapogatok, vak is lehetnék, aki vakábécét olvas. Hogy mondja Tolnai Ottó az érintésről: …Ilyenkor vajon távolodom magamtól, vagy közeledem magamhoz? Épp az érintés mint állandó kölcsönösség, mint az érzékelés és a cselekvés állandó visszatérése önmagában hozza létre a közelség lehetőségét.

Benkő Sándor György – R286-1875, R286-2156 két fotója egy nő táncmozdulatait rögzíti, a visszafogott megtorpanásét és a visszafogott odaadásét. Az érintés előtti pillanatot.

Bohumil Hrabal írta: Kezet sem fogott az uram senkivel, bemutatkozni sem szeretett, nem nyújtotta a kezét, mert irtózott a kézszorítástól és ha ez havonta egyszer véletlenül mégis megtörtént, az uram hátborzongatóan felüvöltött és rázta a kezét… Mintha erre rímelne Paulikovics Iván – Taktilitás 01, 2020 című, fej és arc nélküli szobra. A fekete kesztyű az összeérintett kézfejen (tenyéren) a megbélyegzettség jele, a fej, az arc hiányánál is szörnyűbb jelet látunk. A kiközösítés jelét, mintha pestises lenne az úrnak felesküdött, apokrif tanokat hirdető. Szent pogány, vagy pogány szent. A kesztyű, amit hordanunk kellene, ha elhagyjuk otthonunkat itt és most további asszociációkat is előhív.

Kovács Kitti – Permanens, meg nem nyilvánult formák, II.,2016 c. alkotása is a transzcendes létbe viszi tekintetünket, a látható világból a láthatatlanba, a meg nem nyilvánult valóságba.  Rajcsók Attila Karcsú csutkái is csak távolról kommunikálnak egymással. Egy párt látunk? Egy férfit és egy nőt? Érezzük az összetartozást, az egymás felé fordulást, a bal oldali képen, a csutka szára, mintha balerina cipőjeként törne a magasba, nem adja fel, táncol. Találkozni fognak. Ahogyan mi is a művekkel, rövidesen, nem csak virtuálisan.

LINK

IMPRESSIONS
Art Salon Társalgó Gallery launches interactive live chat series in connenction to it’s Perception 5 / TACTILITY exhibition.
Third check-in: on the 18th of March 2021, from 2:23 pm.
Our theme: the exhibiting artists presenting our concept in their work of art
At the third check-in Sándor Benkő, Évi Fábián and György Szabó are waiting for those who are interested in.

Art Salon Társalgó Galéria
1024 Budapest, Keleti Károly u. 22.
Tel: +36 1 212 56 48
www.tarsalgogallery.com
www.facebook.com/artsalonbp
www.instagram.com/artsalongallery
www.youtube.com/channel/UChcdSFaBgXcl2ldRsi0NmUQ

Katalin Kovács: Tactility, Touch and senses PDF

Katalin Kovács: TACTILITY, TOUCH, and senses
– Fragmented thoughts, based on French art theory –

Seeing the unusual exhibition, the question inevitably arises in the visitor: what connects the works of art exhibited here? What is the mysterious binder – thought, idea, concept – along which these works of different materials, of different genres are displayed in one exhibition space? I would like to outline some fragmentary thoughts along the lines of tactile, tactility, materiality – and senses – on the basis of French art theory, which is my narrower field of expertise.

I would start with an etymological remark: in French, the words brushstroke (la touche) and touch (le toucher) are coming from one dagger. Namely when the painter touches the canvas with his brush – or his thumb – or the sculptor the material with his chisel, he comes into some physical contact with the image and the sculpture. In this context, it is worth mentioning the anecdote that Jean-Siméon Chardin, the greatest colorist painter of the 18th century, was rumored to have, – as Diderot writes in his Salon of 1767 – used his thumbs as many times as a brush in his work.

The French verb “toucher”, like the Hungarian word “megérinteni” (to touch in English), has a double meaning, in addition to the specific sense of touch, it is also used in the sense of touch, move. This is not a coincidence at all, as these two activities are intertwined in the aesthetic thinking of the eighteenth century: according to the unanimous opinion of French art critics, a good work of art touches the viewer and not only enchants his eyes, but also touches his soul.

Tactility, however, is also tied to the tradition of depicting the senses. But not in the usual sense, as when the paintings are personified by female figures or animal figures (for example, the spider symbolizes touch and the monkey symbolizes taste), but in a very specific, concrete sense: on the exhibited works the textures and surfaces are almost touchable, powerful dynamics are suggested by the moving – interlocking – spaces.

It is important to emphasize that from all of the senses, the closest to the body – corporeality – not in the longest period of time cherished vision was in art theory, but tactility was. Art theorists have traditionally seen vision as the noblest sense. In contrast to touch, the privileged role of vision means the superiority of painting over sculpture, and of the primacy of color in painting over drawing. There is a paradigm shift in this perception in the eighteenth century: philosophical ideas, including Condillac abbé’s Dissertation on Emotions, which states that our knowledge can be traced primarily to tactile sensations, are also confessed by art theorists of the era that all visual arts based on touch.

In the perception of paintings, vision obviously precedes touch: vision, which shows the distant, and touch, which shows the near, can be seen as opposite to each other in the process of cognition. However, the question arises as to whether we perceive the same thing, perceive the same way from near and from far? When we affiliate the works of art in the exhibition, both sight and touch are essential, presupposing and complementing each other.

However, in the Age of Enlightenment, the question of the lack of the senses was also considered: Diderot, for example, reflected on the aesthetic experience that a blind-born man could have. He says that “sight is a kind of touch”. In this regard, it is worth thinking about the fact that there are similar experiments in contemporary art: if we exclude sight and rely only on touch, how do we perceive works of art, and among them primarily and especially sculptures?

Sculptures evoke the viewer’s desire for tactile experience even more than paintings and photographs. But the role of touch and tactility also arises during the reception of works of art. Diderot alludes in his Salon in 1763, to Chardin’s fruit still life that he wants to bite into the fruits on the picture, squeeze out the bitter orange juice, drink a glass of wine, and dig into the pate with the knife which is hanging from a tablecloth. Looking at the apple cob sculptures of Attila Rajcsók at the 2019 exhibition, I heard from one of the spectators: “Who bit into this cob”? Indeed, the sculptures are so material that they invite the gaze, but at the same time the hand also: the viewer feels the urge to touch the works of art gently.

As a concluding remark, all I would say about the senses – and perception – is that it is no coincidence that aesthetics was born in the age of the Enlightenment as an independent discipline, one of the aims of which is phrased by its eponym Alexander Gottlieb Baumgarten that “the science of sensual cognition” this suggests that the “art of thinking beautifully” is based on perception and is related to feelings.

Eszter Miriam Rozslay: Tactility is the source of life PDF

Ádám Kovács: The black hand PDF