ART IS FUN… OUR GALLERY IS THE EXTENDED VERSION OF YOUR LIVING ROOM

Nagy sikerrel zárt az artist in residence 2014 Bécsben. Galériánkat Nagy Boglárka képviselte. Performance és olaj kép egyaránt látható volt a kiállításon.

PAF „Démonok és káosz I-IV” című művei oszthatatlan egészt alkotnak. A négy különálló mű egyazon gesztusrendszeren osztozik, egymás tökéletesen illeszkedő folytatásai. A dinamikus, nagy erejű gesztusok nem tartják tiszteletben kereteiket, túlnyújtóznak saját határaikon, megteremtve ezzel a négy festmény közötti átjárhatóságot. A „Démonok és káosz” sorozat nyitott mű, le nem zártsága képileg és gondolatilag egyaránt megvalósul. Az egymásba kapcsolódó, egymást folytató gesztusok kaotikus, mély, tömény képteret hoznak létre, egyes esetekben pedig sötét, démoni alakot öltenek. Az ecsetkezelés, a színek, a festék állagának változatosságának köszönhetően a néző, miközben igyekszik szabadulni az őt kísértő démonoktól, úrrá lenni a káoszon, feltárni a rétegződések által elfedett mögöttest, újabb és újabb figurákat, a képek közötti kapcsolódásokat fedezhet fel. Az új felismerések pedig más-más olvasatokhoz vezetnek. Ekképp a néző és a mű reflexív viszonya megváltoztathatja az egész festményt, a legkülönbözőbb érzelmi hatásokat idézheti elő. Ez a gondolati nyitottság adta lehetőség teszi kimeríthetetlenné, kelti mindig új és más életre PAF „Démonok és káosz” című sorozatát.

fotó: Misi

írta: Máté Zsófi

Demons and Chaos I-IV (100x50cm/darab, vegyes technika, fatábla, 2014)

Káosz alatt a köznyelvben zűrzavart szokás érteni, olyan állapotot, amely nemkívánatos, amelyben nem szívesen időzünk. Ugyanakkor a szó eredeti jelentése az a végtelen tér, alaktalan ősanyag, amelyből a világmindenség létrejött. PAF „Chaos” című festménye inkább ez utóbbi felől közelíthető meg. A festék rétegződése, a gesztusok által nyitott belső terek végtelen mélységet kölcsönöznek a műnek. A színek, a faktúra sokfélesége feszült hangoltságot kölcsönöz a képnek, amely a lehatárolhatatlanságból, megismerhetetlenségből adódó szorongást ülteti a nézőbe, de ez csupán a felszín. Ha elmélyedünk a műben egy minden esetlegességet nélkülöző belső renddé válhat az, amely első pillantásra kaotikusnak mutatja magát. A gesztusok ebben az értelemben egymásra ható erők tudatosan felépített rendszere, megküzdenek egymással a festményen, különös tekintettel a kép felső részét uraló feketék az alsó fehér színűekkel. A sötét és a világos egymásnak feszülésének terében, a kompozíció középpontjaként PAF festészetének meghatározó eleme, a vörös gesztus látható, ez a festmény rendjének alapja, amely egyidejűleg fenntartja és feloldja az említett ellentétességet. A gesztusok, színek és anyagok bravúros, megbonthatatlan, rendezett egysége PAF festményén a káosz teremtő erejének képi megvalósulása.

fotó: Misi

írta: Máté Zsófi

Chaos (100x100cm, vegyes technika, fatábla, 2013)

Csáki Róbert „Kolostor” és „Városi fények” című művei festészetileg rokonságban állnak a szín- és az ecsetkezelés, a fény ábrázolásának okán egyaránt. A képeken szereplő sosemvolt tájak kiismerhetetlenségük ellenére azt az érzést hordozzák, mintha nem először látnánk őket. Álomképek, akár emlékfoszlányok is lehetnének, amelyeket körülleng a változékonyság, az uralhatatlanság, a mulandóság. A „Kolostor” című képen a háttér végtelen, mély homályából egy épületcsoport világlik ki az előtérben, amely csak a rávetülő fényárnak köszönhetően válik el a környezetétől. A templom tornyának fehérsége központi szereppel bír, eluralkodik a festményen. E szín teremtő ereje a „Városi fények” esetében is meghatározó. A két fehér festékfolt felülírja a mű egymásba kavargó, sötét színeinek harmóniáját. Ám ami első pillantásra megtöri a képi világ rendjét, az valójában nélkülözhetetlen alkotóeleme annak. Ugyanígy a „Kolostor” pirosas festékpöttyei is a kompozíció végletekig tudatos, precíz voltáról árulkodnak. Az apró részletek felől tekintve megváltozik a festmények egésze, általuk megszűnik a sejtelmes, tünékeny tájak esetleges jellege. Többek között a művek színvilágától elütő, apró, világos pontokban összpontosul Csáki Róbert festészeti zsenije. Árnyalatok és fények talányos összjátéka, a látványok lehatárolhatatlansága realizálódik, állandóvá válik megdöbbentő erejük nyomán.

fotó: Misi

írta: Máté Zsófi

Kolostor (30x30cm, olaj, fatábla, 2013)

Városi fények (40x35cm, olaj, fatábla, 2013)

Csáki Róbert „Saturnus” című óriási vásznán egy különös teremtménnyel találkozhatunk. A lény egyszerre rendelkezik állati és emberi vonásokkal, mi több neve okán isteni természetétől sem szabad eltekintenünk. A mitológia szerint Saturnus felfalta saját gyermekeit, mert veszélyeztették a hatalmát. Rubens vagy Goya ábrázolásában az istenség a szemében kérlelhetetlen téboly ül miközben szörnyű tettét véghezviszi. Csáki Róbert Saturnusa más. Bár a gyilkosságról a szájából csurgó vér árulkodik, tekintete – ha a néző nem riad meg tőle, s képes állni azt – bűnbánatot, esendőséget sugároz. Ez a szem szinte eluralkodik a festmény lenyűgöző látványán. Csáki homályba burkolózó, meseszerű tájba helyezte el Saturnust, akinek teste a színek és az ecsetkezelés változatossága nyomán mintha megannyi anyagból és halmazállapotból tevődne össze. Az ő szemet gyönyörködtető valótlansága, vagy környezetének stilizáltsága a már említett tekintet miatt válik hozzáférhetővé a nézőnek. Kinéz a képből, megtörve ezzel saját világának egységét. Önmagát kiszolgáltatva áll előttünk, ahogy mi is előtte. Ismerjük a Csáki Róbert remekművén szereplő lény bűnét, de a metsző, állandóan ránk szegeződő szem azt sugallja, hogy ő is a mieinket. Talán ez az oka annak, hogy akármilyen távoli szféra teremtménye is legyen, riasztó idegensége ismerőssé, sőt barátságossá válik, ha eleget szemléljük őt, tekintete pedig tükröt tart nekünk.

photo: Misi

írta: Máté Zsófi

Saturnus (200x300cm, olaj vászon, 2013)

Csáki Róbert „Lakótelep I.” és „Lakótelep II.” című festményei kis méretük ellenére nagy erővel bírnak. A művész most futó kiállításán kurátori koncepció alapján egymástól távol, egymás ellenpontjaiként helyeztük el őket. A két kép kapcsolódása olyan teret hoz létre, mint maguk a festmények: életteret. Csáki mindkét mű esetében átértelmezi, felülírja a lakótelephez való konvencionális viszonyulást és az ehhez tartozó ábrázolásmódot. Finom ecsetvonásai, halovány, már-már romantikus hangoltságot kölcsönző fényei felszámolják a kockaházak ridegségét. Az épületek mintegy beleolvadnak a környezetükbe, nem keltenek idegenség-érzetet, nem egy szűk, lehatárolt világ képi megjelenései. Ellenkezőleg, Csáki lágy vonalai titokzatosságot kölcsönöznek a modern élettérnek, olyan világként ábrázolja, amelybe a néző be akar férkőzni. A „Lakótelep I.” és a „Lakótelep II.” esetében is leskelődő-perspektívából látjuk a házakat, az ablakokon kiszűrődő gyenge fények inkább az életnek, mintsem a skatulyába zártság egyhangúságának a jelei. A táblaképek előtereiben látható, erőteljes színű állványzatok, úgy tűnik túlnyújtóznak a festmények határain. Megmutatják azt a soha le nem zártságot, amelyet a művek egésze közvetít.

fotó: Misi Borsos

írta: Máté Zsófi

Lakótelep I. és Lakótelep II. (21x21cm, olaj, fatábla, 2013)

Szabó György szobrászművész alkotásai…

Csáki Róbert „Napkirály” című műve a festészet régi mestereinek technikai precizitását ötvözi a jelen érdeklődésével. Már a festmény címe is letűnt korstílusokra, a barokkra, s képi világa talán még inkább a rokokóra utal. A XVII. és XVIII. század fordulójának portréfestészete a figurákat élettel tölti meg, mozdulatok ábrázolásával, a bőrpír kacérságával, a redőzetek kellemével, elrévedő tekintetekkel. Csáki alkalmazza e stílusok játékosságát a fény- és színkezelésben, a „Napkirály” alakja mintegy kiviláglik a háttér mélységéből. A test egy a zöld megannyi árnyalatából összeálló gomolygás, tünékeny textúra, amely a barokk redő titokzatosságát viseli. Ami pedig eltéveszthetetlenül mai Csáki festményében, hogy nem csupán megjeleníti, hanem fel is boncolja a figurát, kijátssza a portré műfajának sajátosságait. A „Napkirály” –nak nincs tekintete, s ez megnehezíti, hogy emberként tekintsünk rá. Ám hiába ez a hiányérzet és a színek komor sötétsége, az alak félig nyitott szája felülírja a kép atmoszférájának élettelenségét. Mintha sóhajtana, a külvilágba lehelné félelmét és szorongását. Ez az aktus az élet és halál közti határhelyzet jelévé válik, amely áthatja, belengi a festményt. Ekképp fonódik össze Csáki Róbert kezei alatt az élettel telített barokkos lágyság, valamint az ember belső kínjainak és leépülésének Francis Bacon-i kitörése, a „Napkirály” című remekműben.

photo: Misi

írta: Máté Zsófi

Napkiraly (78×66 cm, olaj, vaszon, 2013)

A tegnapi Csáki Róbert interjú a Kultikon című műsorban, visszanézhető innen:

http://www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=776337&pid=1034691

A hétfői Aranymetszés című műsor visszanézhető innen:

http://videotar.mtv.hu/Kategoriak/Aranymetszes.aspx

A Csáki Róberttel készült interjú, a műsor végén körülbelül a 47.30 percnél kezdődik.
Ismétlés, most szombaton 10.30 kor az M1-en.

Gyémánt László „Külvárosi szerelőműhely (Philadelphia)” című festménye realista városrészlet, amelyet olvashatunk Paul Cézanne tájképről szóló gondolatával: hiányzik róla az ember, miközben teljes mértékben az emberről szól. Az ottfelejtettség érzete uralja a képet, amelynek megtestesülései pusztuló műhely vagy a gazdátlan autó. Ezek adják a festmény alapanyagát, s értelmezhetőek lehetnének egy társadalmi osztály, egy miliő, egy életszínvonal tárgyi világaként. Csakhogy Gyémánt szenvtelen, szándékoltan mélység nélküli ábrázolásmódja eltávolít attól a mögöttestől, amelynek e tárgyak volnának a kivetülései. Nem utalnak vissza egy nagyobb kontextusra, nem válnak egy nagyobb valóság jeleivé, általuk nem vezet út az egyes emberekhez, akikhez tartoznak. Ami Gyémánt László „Külvárosi szerelőműhely”-én ott van, valójában azt mutatja meg, ami hiányzik. Mindez túlmutat az ember tárgyi világától való elidegenedésén, és egyenesen a belső és külső visszafordíthatatlan széttöredezettségét ragadja meg képileg, hideg és kérlelhetetlen precizitással.

fotó: Misi

írta: Máté Zsófi

Külvárosi Szerelőműhely, Philadelphia (50×70 cm, olaj, vászon, 2009)

Incze Mózes „Kimaradt pillanat” című festményén összesűrűsödött az idő. Mozdulatlanság uralkodik mindenen, az előtérben ülő alakon, az előtte álló kövön. A mögötte gomolygó fellegek és porfelhők, az élettelen szürke test, a fehér tollpihe, finoman lebegnek, de a bennük érezhető feszült állandóság nem enged mozgást számukra. Kimerevedtek a fények és az árnyékok, a testek, a ruha redőzete.

A központi figura előtt fekvő homokóra ad hírt az egész képet belengő sejtelemről: a festményen megállt az idő. Ebbe az apró, kerekded tárgyba zárta Incze az időbeliséget. A homokszemek pergése az óra helyzete miatt lehetetlen.

Az idő múlásának felszámolása felveti a kérdést: mi az a kimaradt pillanat, amelyre a festmény címe utal? Lehet-e egyáltalán pillanatokról beszélni, ha az idő nem zajlik, ha a pillanatnyi mostok láncolata megszakadt?

A kulcstartóra erősített homokóra ténylegesen a festmény kulcsát jelenti. A bekötött szemű alak kezében pihenő fényképezőgép lencséje is erre irányul. A kép teréből kiemelkedő felület szélén fekszik, ha lebillenne onnan, újraindulhatna az idő folyása, a világ alakulása, a kép szereplőinek élete is. Talán erre a pillanatra vár a fotós, ezt a sorsfordító momentumot akarja magáévá tenni. A homokóra elmozdulásának reményét fenntartják a lágy ecsetvonások, de a gépet szorító ember vaksága ugyanakkor fel is számolja ezt. Nem láthatja majd meg az esetleges változást, nem lesz kiútja ebből a zárt térből. Azt a sűrű időtlenséget, amely Incze Mózes festményére nehézkedik, talán csak József Attila soraival lehetséges megragadni: „Kék, piros, sárga, összekent/képeket láttam álmaimban/és úgy éreztem, ez a rend-/egy szálló porszem el nem hibbant.”

photo: Misi

írta: Máté Zsófi

Kimaradt pillanat (190×140cm, olaj, vászon, 2011)

Az ArtSalon\TársalgóGaléria Tisztelettel meghívja Önt és Partnerét, Tóth Kovács József albumának a bemutatójára, 2013. november 20-án, szerdán, 19órára.

A könyvet ismerteti: Nátyi Róbert művészettörténész