Rajcsók Attila „Időkapszula” című műve először Párizsban került kiállításra, s a szobrász eddigi pályájára jellemző formavilágot gondolja tovább. Rajcsók számára rendkívül fontos a természet elemeit alapul véve lebontani, majd újraépíteni, s ezzel átértelmezni az organikus formákat. Így a művésznek és a befogadónak egyaránt lehetősége nyílik betekinteni a természeti harmónia belső struktúrájába. Az „Időkapszula” ezt az elvet követi, ám a natúra újjáalkotása helyett az absztrakció kerül előtérbe, amely a valós tértől és időtől eltávolított, futurisztikus jelleget kölcsönöz a műnek. Egyedi szerkezetét leginkább annak köszönheti, hogy az acélpántok rétegződése, a szobor építkezése során átalakul a megkezdett forma, amely a pántok hurokszerű egymásba kapcsolódásával fejeződik be. Ám a szobor befejezettségéről kizárólag anyagi értelemben beszélhetünk. Rajcsók Attila alkotása egyrészt izgalmas, nyitott belső térrel rendelkezik. A kívül steril, nyers acél itt vörös színt kap, amely egyfajta belső izzást, szinte tapintható feszültséget eredményez, mintha a szobor bármelyik pillanatban kifordulhatna önmagából. Másrészt nyitott műnek tekinthető, amennyiben játékba hozza a néző fantáziáját, arra ösztönzi a tekintetét, hogy mozgassa, alakítsa a szobrot. Ezt az érzetet tovább erősíti a műalkotás pozíciója. Szinte lebeg, alig érintkezik a posztamenssel, s úgy látszik, akármikor felborulhat az átmeneti egyensúly. Ám mindez a látszólagos esetlegesség része a gondosan megtervezett koncepciónak. Az „Időkapszula” rendkívüli térszervező erővel bír, de a valódi szakmai bravúr, hogy Rajcsók Attila a konstrukció részévé teszi azokat a láthatatlan formákat és tereket is, melyeket a gondolat ereje hív életre és alakít.

fotó: Borsos Mihály (misi)

írta: Máté Zsófi

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Időkapszula (143x84x85 cm, festett, hegesztett acel, 2015)