In The Focus

Szabó György Munkácsy-díjas szobrász négy műtárggyal szerepel a Percepciók 3.- evolutio- kiállításon. „A mágus háza” című nagyméretű alkotást tekintem kiindulópontnak, amelynek formavilágát és motívumait az „Ördögszekér”, a „Napkulcs” és az „Eredet” című művek is örökölték. „A mágus háza” mitikus tér- és időtapasztalatot nyújt a szemlélőnek. A szabálytalan geometriai formákból, konstruktív elemekből álló, épületszerű szobrot nem a fizika törvényei, sokkal inkább egy csak rá jellemző belső, talán nem evilági logika tartja össze. A felület mozgalmassága nem csupán a technikából, de főként az itt megjelenő alakzatokból, mélyedésekből, változatos anyagiságból adódik. Ugyanez figyelhető meg a kiállítótérben szembe állított „Ördögszekéren” is, amelyen a folytonos mozgást, alakulást idéző konstruktív nyúlványok mind a szobor belsejébe, légüres origójába tartanak. Ezt az ürességet, hiányt alakítja szobrászati térré Szabó György az „Eredet” című műben is. A szabályos korong felszínén megjelenő rovátkák ismétlődő ritmikája tágítja a szobrot, mintha e jelek a középpont üres teréből áradnának, és öltenének testet. A „Mágikus korong” sorozat darabja az „Eredet” szomszédságában található égitesthez hasonló „Napkulcs” is. A mű nyers, világló felületén látható motívumok egy képzelt galaxis térképének is tekinthetők, melynek legnagyobb csillaga a „Napkulcs” maga. Az említett művek mind ugyanazon mágikus univerzumhoz tartoznak, Szabó György pedig a mágus, aki minden titkos jelet és rejtett teret mozgásban tart.

írta: Máté Zsófi

fotó: misi

 

 

 

A magus haza_kicsi

In The Focus

Incze Mózes „Karanténban” című festménye a Percepciók 3. – evolutio – tematikus kiállításra készült. A mű reflektál az emberi faj eredetére, az ember és az állat közti leplezhetetlenül szoros kapcsolatra. A képen egy csimpánzot látunk, aki egyenes háttal, kényelmesen ül egy fotelben. Tartása, tekintete az emberi vonásait hangsúlyozzák. Ez lehet az oka annak, hogy fenyegetve érezzük magunkat tőle. Az evolúció folyamatának tanulmányozásában mindenkor benne van az igény, hogy eltávolítsuk magunkat állati elődeinktől. Fejlettségünk, sőt emberi voltunk azokon a különbségeken nyugszik, amelyekkel elválasztjuk magunkat a majmok osztályától. Incze Mózes csimpánzportréja elmossa ezeket. Az állatot a festmény közepére ülteti, mintha az emberi fajt leleplező, reprezentatív példány volna, és körbefogja piktúrájának egyik jellemző motívumával, a szalaggal. Ugyan nincs ketrecben, de el van zárva. A sötét tónusú háttérből zöld kesztyűt viselő kezek nyúlnak az állat felé. A „Karanténban” című mű kulcskérdése, hogy milyen viszonyt tételezünk az emberi kezek és a majom között. Az én értelmezésem segítségül hívja a páratlan filozófust, Walter Benjamint, aki az állatokkal való érintkezést rémisztő, veszélyes mozzanatként írja le. Szerinte azért kell kerülnünk velük a kontaktust, nehogy magunkra ismerhessünk bennük. Ösztönlény voltunkat el kell fednünk önmagunk elől, például egy kesztyűvel, amely meggátolja a közvetlen érintést. Ám, ha ez a kesztyű bőrből készült, nem éppen magunkra öltjük annak egy darabját, amitől görcsösen próbálunk szabadulni? A „Karanténban” című festmény bal oldalán egy apró, zárt dobozt látunk. Ebből a részletből kiindulva az egész mű értelmezhető dobozként, amit az ember arra használ, hogy elrejtse, karantén alá helyezze vad, ösztönök uralta énjét. De valóban ezeket a vonásokat kell szégyellnie az embernek? Vajon hogy fest ez a probléma az állat nézőpontjából? Incze Mózes majma talán Nietzsche szavaival válaszolna: „Egy beszélni tudó állat így szólt: Az emberiség az a fajta előítélet, amelytől legalább mi, állatok, nem szenvedünk.”
írta: Máté Zsófi
fotó: misi

 

Karantenban (100x110 cm, olaj, vaszon, 2015) kicsi

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
Incze Mózes: Karantenban (100×110 cm, olaj, vaszon, 2015)