Kölüs Lajos: Bőrharisnya és az irhánk védelmében
Egy rókáról nem lehet két bőrt lenyúzni, tartja a közmondás. Lehet, nem lehet, a Társalgó Galériában a Percepció sorozat 5. tárlatát láthatjuk, hízelkedés nélkül. Akinek a bőrit akarják lehúzni, annak hízelkednek. (Tersánszky J. J.: Kakuk Marci I. 161). Nem férek a bőrömbe? Igen, örömömben alig férek a bőrömbe, mert a Taktilitás kapcsán mégsem a bőr pH-értékéről van és lesz szó, hanem arról, hogy az ember bőr nélkül nem élhet.
A bőr testünk legnagyobb szerve, egyik legfontosabb szerepe a mechanikai védelem, emellett gátat képez vegyi anyagokkal, fertőzésekkel vagy a káros UV-sugárzással szemben. Egyben a legnagyobb érzékszervünk is, amelyen keresztül a benne lévő idegvégződéseknek köszönhetően számtalan információhoz jutunk a külvilágból. A bőrön keresztül érzékelünk például olyan ingereket, mint a hideg, a meleg, a fájdalom, vagy a barátaink és szeretteink megnyugtató érintése. A bőr további fontos szerepe a hőszabályozás.
A taktilitás szó kapcsán Cooper egyik regénye jut eszembe, a Bőrharisnya, aki nem más, mint a rokonszenves jellemű, felejthetetlen Natty Bumppo. A pandémia idején valahogy úgy vagyok én is, mint a könyv két főszereplője: …Natty Bumppo és indián barátja, Csingacsguk a múltba révedező öreg szemével nézi a körülöttük kavargó eseményeket és a sok változást, melybe nehezen tud belenyugodni. Egy év alatt annyi változást éltünk át, miközben a vírus uralta az életünket, hogy több évbe is belekerül, mire életünk visszazökken a korábban megszokott kerékvágásba.
Száz éve történt a spanyolnátha, ami szintén felforgatta a világot. Ma a Covid-19 és mutánsai teszik ezt. Ebben a világban az érintés, a bőr érintése tilos, nem megengedett, kerülendő. Ennyiben ez a kiállítás provokáció is. Érints meg, sugallja, holott tilos, akár egy múzeumban is, megérinteni a tárgyakat. Sokan mégis megteszik, a tiltás ellenére. Virtuálisan szabad, megengedett, csak más érzete van, bár szemünk előtt léteznek, szemünkkel fogadjuk be a művek látványát, az érintés csak képzeletbeli lehet. Frivol szerelem, légies és szűzies, már-már transzcendens. Ahogy a pár összeölelkezik, az már maga is provokáció, Dekameron világa, a testiség, a békesség, az egymásba való belefelejtkezés vágya elapadhatatlan (Szabó György – Pár, II., 1982). A közelség energiája, taszítása, vonzása.
Az emberi lét eszenciája, hogy tartozunk valahova és valakihez, hogy otthonunk van, szerelmünk, barátunk és családunk. Ma minden megkérdőjeleződik, semmi sem úgy van, ahogy megszoktuk korábban. Kifordult a világ (Zalakovács József – Taktilitás, 01, 2020), nem találjuk a helyes irányt. Itt már Shakespeare szavai is elnémulnának. Karantén van. Emberi drámák zajlanak a falak között, az otthonokban. Érintéssel és érintés nélkül. Közelséggel és elhagyással, magánnyal és hiánnyal (PAF – 9090-37, 2020).
Segít a művészet, segít a művész? Olyan, mintha az emberi civilizáció a vadonba költözött volna, vagy vadonban találta volna magát. Mintha a bőrünket nyúznák, semmit sem értünk, minden elmosódottnak látszik (Kovács Kitti – Permanens, meg nem nyilvánult formák, II.,2016). Semmi sem a régi, minden megváltozott. Ez most a valóvilág, és nem a tv-ben látott eszement és előre megrendezett játék. Most alakulnak a játékszabályok, amelyekhez alkalmazkodnunk kell. Permanens módon, taxatíve (Fábián Évi – Múlik az ártatlanság kora. A legóba zárt idő, 2021). Játszunk, vagy az idő játszik velünk. Nincs minden szabály megfogalmazva, alakulóban van. Ahogy mi is formálódunk a vírushoz, a vírus által. Megmutatkozik igazi arcunk, vagy épp elrejtjük azt. Maszkot viselünk, mintha örökös karneválban élnénk, és a forgatagban identitásunkat keresnénk, a tájat, amelyben élünk, amelyben szeretnénk élni. (Balázs Imre Barna – Flux, CXL, 2020, Flux, CXXXII, 2020)
Mintha mindennap jósdába járnánk, tudakolva, mit hoz a holnap (Szabó György – Háromkirályok jósdája, IV., 2004-2020). Tanácsokra vágyunk, mit tegyünk, mit ne tegyünk. A bizonytalanság korát éljük. A delphoi szentély homlokzatán álló feliratok közül (Ismerd meg magadat. Légy ura lelkednek. Keresd a hírt. Könyörülj a segélykérőkön. Valósítsd meg célodat. Senkit ne nézz le. Hajolj meg az istenség előtt. Gazdagodj igazságos úton.) bármelyiket is választanánk, könnyen az isteni megszállottság (enthuziazmus) bélyegét süthetnék a homlokunkra a kételkedők. Oda a teljesség igézete (Rajcsók Attila – Karcsú csutka, I-II., 2019), csak a látszata maradt, a rideg valóság, a hús, harapásnyomokkal. És a megbélyegzettség, a stigma (Paulikovics Iván – Taktilitás 01, 2020), valakitől, valamitől el kell húzódzkodnunk, nem akarunk a közelében lenni.
A természet támadt ránk, az emberre. Kihívás ez. A túlélők diadalát hozza? Minden bizonnyal. Miközben a természet az, ami eltaszítja magától az embert, aki szeretne visszatalálni önmagához és a természethez, a kettő egymástól elválaszthatatlan. Ami most nem élet, az az életünk. Megtapasztaljuk milyen a nem élet, a természettől elzárt élet. Legyen az park, vidámpark, csónakház, Balaton, világkörüli út. Szorongunk a társas érintkezések elmaradása miatt. Nem élünk légópincékben, mint anyáink-apáink éltek a II. világháború alatt. Csetelünk, társasozunk a FaceTime-on. Időnként pánikolunk, mintha önkéntes száműzetésben lennénk. Ez egy határhelyzeti állapot, amelyben a létezés belső, szakrális formái kérdőjeleződnek meg, a korábbi közösségi rítusok.
A Társalgó Galéria misszió, a társas érintkezést erősíti, a reményt, hogy a valóságban is találkozhatunk a kiállított alkotásokkal. Én kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni… hogy megfutamodásra kényszerítsem mindazt, ami nem élet – írta Henry David Thoreau, a 19. században alkotó amerikai író és filozófus. Élhetünk-e egyedül a vadonban? Minden bizonnyal nem. De a mostani életünk olyan, mintha a vadonban élnénk (Esse Bánki Ákos – Taktilitás, 2021), naponta vásárra víve a bőrünket. Hiányzik a bizalom a világ és az én között. Megváltozott, kételyek uralják az én-világunkat, az otthonunkat (Fábián Évi – Düh és feloldása, 2020). Vissza kell találnunk az érintések és az érintkezések világához, valóságához. Lehet 3D-ben élni, szemüveggel, virtuálisan, de akkor el fogunk felejteni valamit, az életünket. A határokat feszegetjük, mint a kiállított művészek. Mintha máris a jövő fogalmai szerint, a fogalmai közt élnénk. Harmóniára vágyunk, aminek a megvalósítása lehetetlennek tűnik, világunk tele van ellentmondással, konfliktusokkal (Zalakovács József – Színharmónia, 2017).
Szemmel tapintunk ebben a virtuális kiállításban, amely egyben hagyományőrző is, nem a művek újdonságával hat, hanem azok közös térbe kerülésével, az egymásmellettiségükkel és az egyidejűségükkel. Aki ezt a kiállítást végig nézi, úgy érezheti magát, mintha egy ritka vad nyomára lelne, és követné azt, igazi vadászszenvedéllyel. Saját szemére és kezére bízva a sikert. Bőrharisnyaként.