Kovács Ádám: A fekete kéz
A fekete kesztyűs kezet a szobrász, Paulikovics Iván hosszú évekkel később tette hozzá korábbi munkájához, a tógás, bölcs, bolond alakhoz.
Talán Diogenész ez a gipszalak, feje nem is látszik, csak valami torzószerű, tógája gyűrött, kilóg belőle a segge. Ott állt így kilógó seggel a sötét poros raktárban félretéve, mert alkotója úgy érezte, nincs még készen. Vagy épp a napfényes fehér mészsziklán állt a tenger fölött, a szentjánoskenyérfák és a kaktuszok virágaira méhek röpködtek, és a sok tövis között kabócák zenéltek, szöcskék ugráltak, a sirályvijjogásban lenézett a szikrázó hullámokra, nézte csodálkozva és áhítozva a végtelen tengert, egy távoli ködlő szigetet. És nem volt semmije és senkije ennek a félkész bölcsnek, nem voltak hétköznapi problémái, de ideje így viszont már mindenre volt, elmélkedni, filozofálni, rácsodálkozni a világ fontosabb dolgaira, titkokat megfejteni, és volt ideje akár a nap alatt sütkérezni és semmit tenni is. Boldog volt mindig, ha épp sütött a nap, és hát az görögben elég gyakran sütött. Evett, amit kidobtak, vagy hoztak neki, vagy a gyümölcsöt, amit talált, – tarhált is néha, be kell vallani -, forrásvizet ivott, de ha bort kapott, szeretett még vidámabb lenni tőle, ruhája nem volt másik, csak ez a régi tóga. A derű mintaképe volt, de ma már tógája alól az utólag odaillesztett fekete kesztyűs keze kilóg nyugtalanítóan és baljóslatún, ahogy Iván ezt odatette, és elkészítette az évek óta félkészen hagyott munkát.
Nem tudja senki igazán a kéz előtörténetét, miket tett, mielőtt rákerült utólag a szoborra. Talán sötét sikátorokban bolyongott egy orvgyilkos fojtogató kesztyűs kezeként, vagy ez szorította a tőrt, amivel Brutus leszúrta egyszer Cézárt, vagy épp másik korban egy titokzatos tolvaj keze lehetett, aki a galériából elemelte a szobrot vagy a képet, ami azóta se került elő.
Valami kellett még, érezte a szobrász és hát mindennek van borús oldala, a fej nélküli torzó mozdulatából kisugárzó sztoikus mosoly sarkában ott lakik a szomorúság, a magány. Lehet az is, hogy a kéz korábban csak a szobrász képzeletében mélyen elrejtve létezett és egy rémálom szülte életre, kitört a Covid 2019 járvány, jött a távolságtartás, a kijárási tilalmak, galéria és étterembezárások és a maszk és kesztyű időszaka, odarakta hát Iván ezt a szoborra.
Mikor a hódító Nagy Sándor egyszer Diogenész elé állt, hogy kérdezze az örök élet titkáról, az csak annyit mondott neki, állj el előlem, ne takard el a napot. Mert a király, ki napisten akart lenni, nem volt a bölcs szemében olyan hatalmas és csillogó, mint maga a nap.
Talán a fekete kéz éppen ez az intelem, amivel a filozófus Nagy Sándor felé mutat, hogy hiába minden, mert nemsoká, miután a rövid izzás után hirtelen sötéten füstölögve kialszol, másnap a sírod fölött ugyanúgy fölkel a nap. Mutathatna éppen felénk is, menjünk arrébb, ne ragyogjunk mi se annyira, ne takarjuk el a napot, úgyse tudjuk.
De lehet, hogy az esthajnal csillagával kísért naplemente után a sötétséget húzza majd le az égbolton ez a fekete kéz a rózsaszínbe váltó fehér szilák közé, a súgó tenger fölé, és Diogenész elámul majd akkor újra a végtelenségen, miközben a Tejút halványan sugárzó vízesésén leúszik a hattyú és a sas csillagkép.