Kovacs Katalin: TAKTILITÁS, TAPINÁS és érzékek PDF
Kovács Katalin TAKTILITÁS, TAPINTÁS és érzékek
– Töredékes gondolatok, francia művészetelméleti alapokon –
A rendhagyó tárlat láttán óhatatlanul felmerül a nézőben a kérdés: vajon mi köti össze az itt kiállított műalkotásokat? Mi az a titokzatos kötőanyag – gondolat, fogalom, koncepció –, amely mentén ezek a különböző anyagú, különböző műfajú alkotások egy kiállítótérben szerepelnek? Néhány töredékes gondolatot szeretnék felvázolni a tapintás, a taktilitás, az anyagszerűség – és az érzékek – vezérfonala mentén, francia művészetelméleti alapokon, ami a szűkebb szakterületem.
Egy etimológiai megjegyzéssel kezdeném: a francia nyelvben az ecsetvonás (la touche) és az érintés (le toucher) szó egy tőről fakad. Amikor ugyanis a festő ecsetjével – vagy hüvelykujjával– megérinti a vásznat, vagy a szobrász vésőjével az anyagot, mintegy fizikai kapcsolatba kerül a képpel és a szoborral. Ezzel összefüggésben érdemes megemlíteni azt az anekdotát, mely szerint a XVIII. század legnagyobb kolorista festőjéről, Jean-Siméon Chardin-ről azt rebesgették, hogy – amint Diderot is írja 1767-es Szalonjában – munkája során a művész éppannyiszor használja hüvelykujját, mint az ecsetet.
A francia toucher ige, akárcsak a magyar megérinteni kettős jelentésű, a konkrét értelemben vett érintés mellett meghatni értelemben is használatos. Ez korántsem véletlen, hiszen ez a két tevékenység a XVIII. század esztétikai gondolkodásában szervesen összefonódik: a francia művészetkritikusok egybehangzó véleménye szerint az a jó műalkotás, amely meghatja a nézőt, s nem csak a szemét bűvöli el, hanem a lelkét is megérinti.
A taktilitás ugyanakkor az érzékek ábrázolásának hagyományához is kötődik. De nem szokványos értelemben, mint amikor a festményeken az egyes érzékeket nőalakok vagy állatfigurák személyesítik meg (a pók például a tapintást, a majom pedig az ízlelést jelképezi), hanem nagyon is konkrét értelemben: a kiállított alkotásokon szinte kitapinthatók a textúrák, a felületek, erőteljes dinamikát sugallnak az elmozduló – egymásba mozduló – terek.
Fontos hangsúlyozni, hogy az érzékek közül a testhez – a testiséghez – nem a művészetelméletben sokáig a legnagyobb becsben tartott látás, hanem a tapintás áll a legközelebb. A művészetteoretikusok hagyományosan a látást tekintik a legnemesebb érzéknek. A tapintás ellenében a látás kitüntetett szerepe a festészet felsőbbrendűségét jelenti a szobrászattal szemben, a festészet részei közül pedig a szín elsőségét a rajzzal szemben. Ebben a felfogásban a XVIII. században következik be paradigmaváltás: a filozófiai gondolatok – többek között Condillac abbé Értekezés az érzetekről című írásának hatására, amelyben az áll, hogy ismereteink elsődlegesen a tapintásérzetre vezethetők vissza – a korszak művészetelmélet-írói is azt hirdetik, hogy minden vizuális művészet alapja a tapintás.
A festmények észlelése során a látás nyilvánvalóan megelőzi a tapintást: a látás, amely a távolit, és a tapintás, amely a közelit mutatja meg, a megismerés folyamatában egymás ellenpólusának tekinthető. Azonban felmerül a kérdés, hogy vajon ugyanazt érzékeljük, ugyanúgy érzékelünk közelről és távolról? A tárlaton szereplő alkotások befogadásakor a látás és a tapintás egyaránt lényeges, kölcsönösen feltételezik és kiegészítik egymást.
A felvilágosodás korában azonban az érzékek hiányának a kérdéséről is gondolkodtak: Diderot például a vakon született ember által megszerezhető esztétikai tapasztalatról elmélkedett. Úgy fogalmaz, hogy a „a látás egyfajta tapintás”. Ezzel kapcsolatban érdemes rajta elgondolkodni, hogy a kortárs művészetben is vannak hasonló kísérletek: ha kiiktatjuk a látást, és csupán a tapintásra hagyatkozunk, akkor hogyan érzékeljük a műalkotásokat, és azok közül is elsősorban a szobrokat?
A szobrok a festményeknél és fotográfiáknál még inkább előhívják a nézőből a tapintás általi megtapasztalás vágyát. Ám a tapintás, az érintés szerepe műalkotások befogadása során is felmerül. 1763-as Szalonjában Diderot arra utal Chardin gyümölcscsendéletei kapcsán, hogy szeretne beleharapni a képen látható gyümölcsökbe, kifacsarni a keserű narancs levét, meginni a pohár bort, a pástétomba pedig belemélyeszteni a terítőről lelógó kést. Rajcsók Attila almacsutka-szobrait szemlélve a 2019-es kiállításon az egyik nézőtől ezt hallottam: „Vajon ebbe a csutkába ki harapott bele”? Valóban, annyira anyagszerűek a szobrok, hogy hívogatják a tekintetet, de ugyanakkor a kezet is: a néző késztetést érez, hogy óvatosan megérintse a műalkotásokat.
Zárógondolatként csupán annyit jegyeznék meg az érzékekkel – és az érzékeléssel – kapcsolatban, hogy korántsem véletlen, hogy épp a felvilágosodás korában születik meg az esztétika mint önálló tudományág, amelynek egyik célját névadója, Alexander Gottlieb Baumgarten úgy fogalmazza meg, hogy „az érzéki megismerés tudománya”: ez arra utal, hogy a „szépen gondolkodás művészete” az érzékelésen alapul és az érzetekhez kapcsolódik.