ART IS FUN… OUR GALLERY IS THE EXTENDED VERSION OF YOUR LIVING ROOM

Rovataink:

Tartalomjegyzék erről az oldalról:

Zámbó Kornél, ArtSalon\TársalgóGaléria 1996

Visszaugrás a navigációra
Az oldal cikkei bevezetőkkel:

Zámbó Kornél, ArtSalon\TársalgóGaléria 1996

 

Zámbó Kornél képei elé;

Valljuk be a képek láttán is: a paraszti munka, a bányászat nem teszi széppé az emberi testet, a jó magyar táplálkozási szokások és az ivászatok is nyomot hagynak és mindezek ellenére micsoda vidám egyfogúak, kíváncsi öregek, micsoda életerők és légiességek szabadulnak fel ebben a nem másolt, hanem teremtett világban! Zámbó Kornél festményeiből! Zámbó ecsetje elmegy a karikatúráig, de megáll a festészeten innen. Zámbó ecsetje elmegy a legkegyetlenebb valóságábrázolásig, de megáll az emberszeretetben, a részvétben és a szeretetteljes ábrázolásban. Parasztocskái nem chagalliak, hanem zámbóiak. Nem utánozza Boscht a szürrealizmus iszonyatában, hanem inkább azt mutatja meg: „Mily szép a csúnya is”. Vagyis: a szépségnek a lélekkel összefüggő anatómiáját festi a testi kiterjedésben. Hazudnánk, ha vulgarizálnánk, ha ezt az egységes képseregletet az elmúlt negyven esztendő jóságos kritikájának vélnénk csupán, s nem fedeznénk fel benne akár a magyar ezer évet is. Mert Zámbó nem egy elvet fest meg, hanem formát keresve-találva festi ki magából önmagát. Ő a hiteles ezekben a képekben, melyek figuráit nemcsak a környezetében ismeri, hanem maga-magában. Ezek a képek 5-10 esztendeje készültek és készülnek, aktualitását a drámai módon változó történelem teszi láthatóbbá már-már robbanásszerűen is.

A színek élénkek, néha élesek, durvák, a hangulataik nem árnyaltak, mert nem illenének bele ebbe a minek is nevezzük?-népi hedonizmuba, amelyben „mélységes mély az idők kútja”, mert a görög római mitológiák népiségében ágazódik le Zámbó Kornél emberismerete. Egyfogú, csuparánc mosolyú, sapkás portréinak színeiben és formáiban ott a reneszánsz festészet iskolája. A Biblia világa. Az ezer éven át majdhogynem változatlan vidéki élet. A haspók-pocakok, cingár lábak, a visszeresek a befáslizott lábszárak, dagadt bokák, a rucsnis tomporok, lógó herék, a borvirágoson túli lila orrok festője, kritikusa, aki nem átallja lemezteleníteni és farral fordítani a kiállítás nemesebb közönsége felé a csordaszellemet is.

Ilyenek vagyunk? – Avagy: vannak ilyenek? – Látunk-e avagy csak nézünk? Bizony megdöbbenünk, és megbotránkozunk, ha a mivoltunkat olyannak ábrázolják, mint amilyen? – Ezek közül a festői látásmódot hordozó alkotások közül sok sokakat felháboríthat, holott Zámbó Kornél épp, hogy a botrányt oldja föl humorral, azon a veszélyes határmezsgyén járva az ábrázolással, amely nem tetszhet mindenkinek. Azaz: első látásra döbbenetfélét vált ki belőlünk, ambivalenciát, nevetést s rokonszenvet, tetszést, mert nem a kegyetlenség, hanem a részvét dominál. Ez nem a rémítő szürrealizmus világa, hanem a feloldó, közelítő, a lírai, groteszk, bumfordi, a tündéribe hajló.

’Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen” – olvashatjuk József Attilát. Ez a felfedezés. És ez ennek a zámbói sűrű világnak a meglátására is vonatkozik. Az aszketikus próféták és az élveteg népek képi meséje korról korra megismétlődik. Zámbó ecsetjében nem fenyegeti népét Jehova, nem jelenik meg a korbácsos Krisztus, Mohammed helyett inkább Ommár Cháján bordalai vöröslenek a színek mélyéről. Bacchusok, bakkecskék. Nem steril szentségek, hanem az izzadságmarta bakancsok szöge idéződik fel. Holott nincs jelen népiség, népiesség, mint ideológia. De jelen van benne minden, amire az ideológiák hivatkoznak csak.

A művészi feldolgozás nem ismeri az elévülés fogalmát. Zámbó Kornélnál nem ütközik semmiféle „jogi akadály” a nemzeti önvizsgálat, a vaskos humorban oldott elszámoltatás, amely a rekeszizmok megállíthatatlan összerándulásaival nevetteti ki belőlünk mindazt, amitől csakis így szabadulhatunk meg: művészi leszámolással. Azzal a tündéri – avagy mondhatni: drasztikus realizmussal, melyben megértés, megbocsátás és szeretet van. – A szemünk előtt negyven év – és az ezer év –, hátunk mögött a nagy bohózat, ahogy a tragédiák komédiák formájában korról korra rendszerint ismétlődnek.

– Van aki akasztást követel – Zámbó Kornél a festményeit akasztja fel. Nincs szüksége alkotmánymódosításra. De nekünk szükségünk van az efféle feloldásokra, mert gyilkos mérgeink megölnek bennünket, ha nem tanulunk meg nevetni.

Mezei András

Visszaugrás a navigációhoz