Rozslay Miriam Eszter: Az érintés az élet forrása

Az ember perceptuális rendszerét öt nagy egységre tagoljuk. Fájóan messze kerültünk az egység élményétől. Ha megnézzük az egység fogalmának meghatározásait, azt látjuk, hogy egység alatt ma egy egésznek valamilyen előre rögzített kritérium alapján lehatárolt részét kell értenünk: Egységre tagoljuk. Nem őrület?
percepcio_5. Nyilvánvaló, hogy akkor a percepció témakörében minimum 4 találkozóra sor került már. Szóval maradt nekünk még ez a taktilitás, a percepció 5.

percepció 5? Az 5. percepció a taktilitás. Az 5.?!?
A tudománynak köszönhetően ma már nemcsak tudjuk, hanem bizonyították is, hogy a taktilitás az első. Minden ember első élményei taktilisak, ugyanis a tapintás már nagyjából a magzati kor 16. hetére kialakul és folyamatosan fejlődik. Az érintés alapvető fontosságú a fizikai, a kognitív és nyelvi képességek, a társasági és érzelmi fejlődés szempontjából.
A bőr, mint a fizikai testünk külső határa hivatott a taktilis ingerek felfogására. Bőrünk a legkülönfélébb információkkal szolgál számunkra magunkról és a külső környezetünkről a nap minden percében, a tél hidegéről, a tűz melegéről, a kényelmetlen széktől a szúrós pulcsin át a sötét szobában sunyin meglapuló LEGO kettes hollétéről.

A tapintás az az érzékünk, mely mindig aktív, soha nem pihen. Még akkor is működik, amikor öreg korunkra minden más érzékszervünk meggyengül vagy akár elvész.
Az embernek az élete minden szakaszában szüksége van taktilis élményekre, egy másik ember érintésére. A bőrünket érő ingerekre adott reakcióink, az érintéshez kapcsolódó és az érintések által kiváltott érzelmeink meghatározzák az életminőségünket, tehát az érintés nem puszta fizikai érzet.

A fizikai kontaktusok és azok sokrétű hatásai kikerülhetetlenek az emberi interakciókban. Részei a kultúrának; érzelmi kifejezésmódokat hoztak létre az idők során, a kommunikáció nonverbális elemei. Tetten érhető az olyan nyelvi fordulatainkban, mint a társas érintkezés, a meleg kézfogás, az elismerően hátba vereget, a segítő kéz, a gyógyító ölelés, forró csók, irgalmatlan nyakleves. Ahogyan fontos üzenettel bír egy ölelés, egy puszi, egy kézfogás elmaradása, hiánya is. (Többek közt ezért, az „elhanyagolást” ma már a bántalmazások körébe soroljuk.)

Az érintésben rejlő erőről, az emberi élet spirituális síkján is kiemelkedő voltáról tanúskodik, hogy érintéssel történő gyógyítások megtalálhatóak barlangrajzokon, papirusztekercseken, illetve a Bibliában Jézus számos esetben gyógyít betegeket kézrátétellel.
És érintéssel kezdődik minden emberi élet. Tény, hogy koronként, kultúránként eltérőek a szexuális szokások, más a szexualitás megítélése, de abban teljesen biztos vagyok, hogy érintés, érintkezés nélkül szexuális együttlét sem az elmúlt évezredekben, sem napjainkban nem valósult meg. A tevékenység egyik kimeneti pontja nem más, mint az utód. Számomra ez önmagában elég meggyőző érv, hogy az érintésre az élet forrásaként tekintsek. Móricz Zsigmond írta, hogy „Akit nem simogatnak, annak kiszárad a lelke.”. Bár e kijelentés tartalmi igazsága tudományosan csak több évtizeddel később nyert bizonyítást, vitathatatlanul sikerült megragadnia a taktilitás általam legfontosabbnak ítélt síkját.

Milyen szépen fejezi ki ezt a ’megérint’ szavunk, mely egyszerre jelent fizikai kontaktust és lelki rezdülést. Nem hiszem, hogy ez véletlen volna…
Taktilis élményeink mennyisége és minősége életünk egészére hat; az egyedfejlődésünkre, az önmagunkhoz és a világhoz való viszonyunkra, az egészségünkre, a közérzetünkre nézve elemi befolyással bír. Mégis az érintés,

különösen a nem-szexuális jellegű érintés egyre csak ritkul, és az ember láthatóan egyre sivárabbnak látja az életet, egyre kiégettebb és egyre több testi – lelki betegséget produkál.
Hogy úgy kell-e egyszer tekintenünk a taktilitásra, mint a fejlődés egyik áldozatára, esetleg a definícióinkat kell a jövőben felülvizsgálnunk, vagy csak újra fel kell fedeznünk, el kell ismernünk az érintés értékét és meg kell találunk azt az életformát, melyben az egyéni igényinknek megfelelő taktilis élmények hozzáférhetőek? Nem tudom. Azt azonban látom, hogy bár az érintéshez kapcsolódó attitűdjeink őrült módon sokszínűek, ráadásul – mint minden -, folyamatos változásban vannak, de így vagy úgy mégis mindannyian benne járunk az érintések kétirányú utcáiban.