Az „In Focus” sorozatunkban ezúttal a művésszel készült interjút közöljük. A „Flux-Transfer” című Balázs Imre Barna egyéni tárlat 2016 január 29-ig lesz látható galériánkban. Az egyes művek elemzésére, bemutatására lesz még alkalmunk, s Önöknek is lesz rá lehetőségük, hogy az ünnepek idején elmélyedjenek a festészet rejtelmeiben.
Fontos volt számodra, hogy a kiállításodnak legyen címe. Miért?
Ez a kiállítás egy évek óta tartó folyamat eredménye. A cím egyfajta segítség a látogatónak. Ha mást nem, legalább ennyi kapaszkodót kapjon. A cím összefogja, hogy miről is szól a mostani állapot, amiben vagyok.
A „Flux” nyilván a művek, a sorozat címére utal. Mit jelent a „Transfer”?
Ebben a szóban is a bennem lévő dolgokról van szó. Ezekről nem szeretek beszélni, beszéljenek a képek helyettem. Valahogy mégis meg kell fogni… Azt, amit érzek abban az időszakban, amikor a képek készülnek. Amikor elkezdtem eltávolodni a tájképi jellegtől, az első lépés a színek kicserélése volt. Az organikus színeket olyanokra váltottam, amelyekről azt gondoltam, hogy pontosabban kifejeznek engem. Már nem ragaszkodtam a természet színeihez, és mikor bementem a műterembe az volt az érzésem, hogy az új színektől izzik az egész. Ez a kiállítás a fényekről szól, az átvitelről, arról, hogyan oldom meg egy képen belül a rezdüléseket, hogy tudok ezekre fókuszálni. Ezt az átvitelt jelöli a kiállítás címében a „Transfer”.
A természeti formáktól való eltávolodás milyen változásokat okozott a festészetedben?
Az volt a szándékom, hogy más élményt adjak. A természet körbevesz minket, benne élünk. Nekem sosem volt célom ábrázolni a natúrát, még akkor sem, amikor a tájélményhez sokkal jobban köthető organikus színvilággal dolgoztam. Nem ez volt a fontos számomra, ez csupán ürügy volt, hogy prezentáljam azt, amit a világról gondolok, ami bennem van. A döntés, hogy elengedem a természetet, segít abban, hogy még kevésbé foglalkozzak az ábrázoló jelleggel, ami korábban tetten érhető volt. Ezért döntöttem úgy, hogy továbblépek. Más színeket használtam, aztán belenagyítottam, a részletekre koncentráltam, és az egész átalakult festészeti problematikává. A fényviszonyok érdekelnek, a fény-árnyék rétegek, terek megszemélyesítése. Mindegyik pillanatnyi állapotot tükröz, sokkal inkább szubjektívvé vált a megközelítés, és így absztraktabbá is. Levetkőztem azokat a dolgokat, amelyek gátoltak a konkrétságban.
Ezek szerint ez már inkább festészeti, mintsem tartalmi kihívás?
Felerősödött a festészeti problematika, de ez csak alátámasztja magát a célt, amiért ecsethez nyúlok, hogy lefessem, ami bennem van. Azt keresem, hogy lehet ezt a legprimerebb, a legegzaktabb módon megvalósítani. Ez már technikai probléma, de az eredeti szándék mindig megmarad. Az a kérdés, hogy meddig tud ez tisztulni? Mindig megvolt bennem ez a törekvés, hogy a legegyszerűbb módszerekkel a lehető legtöbbet mutassak meg. Vannak pillanatok, amikor azt érzi az ember, hogy mindent tisztán lát.
Mit gondolsz, mi az, amit egy néző megláthat ezekben a képekben?
Vannak tapasztalataim erről. Egy nagynéni, a nagymamám testvére egyszer eljött a kiállításomra, és kérdezte tőlem, hogy mi ez? Meg akarta érteni. Nem volt időm válaszolni a kérdésére, de ő még ott volt vagy negyven percet, és nézegette a képeket. Egyszer csak jött, és azt mondta, hogy most már látja. Szerintem egy absztrakt képben az emberek keresik a kapaszkodót. De ha nincs is ilyen, a kép előbb-utóbb hatni tud. Ha érdekli a nézőt, és megfelelő időt tölt előtte, valószínűleg elkezd működni a mű. De a festészet mégsem csak arról szól, hogy felfestek egy portét, egy fát, egy vizet, ezek mind csak indokok. Tudnia kell valami pluszt adni, és ebből a szempontból mindegy mi van a képen. Hamvas Béla írta valahol, egy jó képet, ha megfordítunk, az akkor is jó kép marad. Azt gondolom, hogy ez talán túlzás. De ha kellő időt töltünk előtte, a kép jó esetben megnyílik.
