Abafáy-Deák Csillag: Kút-game!
Vállfára tettük (vettük?) az otthonunkat. Pihen. Törötten. Vihetnénk a tisztítóba az otthonunkat, lassan véget ér a tél. Time to Go Home, Goodbye, mondhatnánk, az óránk pontosan jár, legóból van (Fábián Évi – Múlik az ártatlanság kora. A legóba zárt idő, 2021), okos, mint az atomóra, és még ártatlan, nem késik, nem késett le semmiről. Csak mi késünk, lekéssük az életünket. A vírus velünk van, talán már az otthonunkba is beköltözött. Mint a csiga a házától, szabadulnánk az otthonunktól. Nem lehet, belenőtt a bőrünkbe, vagy mi nőttünk bele a bőrünkkel. Elválaszthatatlanok vagyunk az otthonunktól. Talán a vírustól is. Egyelőre.
Vissza akarjuk kapni az otthonunkat, a régit. Keményen dolgozunk azért, hogy sikerüljön. Nagy kihívás ez, minden hazatérés az. A home office formában dolgozók nem térhetnek haza, hiszen el sem mentek otthonról, tudják, hogy így is veszélyben lehetnek, a hazatérők miatt. Ne térjünk haza? Mi lesz az emlékeinkkel, azokat nem lehet törölni. Vagy mégis? Zalakovács József – Taktilitás, 01, 2020 mozaik-képe a közelt és távolt montírozza össze, mintha a távol uralná a teret és az időt, mintha az egymás metsző vonalak egy kútgémet formálnának. Mintha a művész emlékeket idézne fel egy nem létező tájból. Tornyok és áramlatok, üzenetek, jelek jönnek-mennek, hírvivők láncolatban. Halljuk zsongását a villanypóznáknak, a villanyvezetékeknek. A négyosztatú kép (objekt?) elemei, egymásra tolhatók, érzékszerveinket jelenítik meg. Zalakovács másik képe (Színharmónia, 2017) merő feszültség, ellentmondás, betörés, kényszerítés érzetét kelti, nincs menekvés. A hideg-szürke színek a nyugalmat teszik zárójelbe. Nincs nyugalom. PAF minimalista festménye (9090-37, 2020) maga a nyugalom, egyfajta végtelen út, El Camino. Olyan horizont, amely a végtelenbe viszi a tekintetünket, megnyugvást ígér, a végső menedéket, még akkor is, ha ez a horizont felborult, megbillent, lejt valamerre, nem tudni, hogy most felfele vagy lefele tartunk.
Szabó György – Háromkirályok jósdája, IV., 2004-2020 adhatna eligazítást számunkra, merre is megyünk, merre is menjünk, ám választanunk kell, erre is, arra is mehetünk, rajtunk áll, hogy merre. Csillag vezérli majd az utunkat, csak emeljük fel fejünket az égboltra. Esse Bánki Ákos – Taktilitás, 2021 című, most sem csak mérete miatt monumentális festménye Danté Isteni színjátékát is megidézi: Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém. Mégis feldereng a távolban a fény, az alagút vége. De gondolhatunk a Mátrix című filmre is, a virtuális valóságra, az élet egy másik dimenziójára. Már nem a pokolban keressük önmagunkat, különösen nem a pandémia idején, amely maga a pokol, szabadulni szeretnénk belőle, de nem tudunk.
A virtuális kiállítás nem taktilis szőnyeg, amelyen járhatunk, meztelen talpunkkal érzékelve a műanyagrudacskák nyomását. A taktilis szőnyegen való járástól nem kell félnünk, a szőnyeg két végén tapadókorongok találhatók, melyek gátolják a szőnyeg elmozdulását és csúszását. Valahogy mégis az az érzésem, hogy az idegrendszeremet hívja játékba a virtuális kiállítás, amely most egyfajta varázsszőnyeg, repülhetek általa, mint a mesében. Idegrendszerem is próba alatt áll, milyen utat járok és járhatok be, szabadon, lépésről lépésre. Egyik alkotást sem érinthetem meg ujjal, miközben térbeli és időbeli kiterjedésük hatással vannak rám. A közelségük, a személyes térbe való jelenlétük révén. Valami láthatóan láthatatlan, a belső elmozdulás, az érintés lehetősége és lehetetlensége. Érintetté válok, ha képzeletben is. Megérintenek a kiállított tárgyak, művészi formák (testsémák, geometriai minták, a tér érzékelése) és gondolatok. Átjár egyfajta nyelvi deficit, a tapintáson, az érintésen van a hangsúly, a kevésbé tudatos világon, és nem a nyelvi kifejezhetőségen, nem a helyes vagy helytelen beszédmódon. Az érzékiség világát nyitja meg és zárja is el előlem a kiállítás. Egy pillanatra úgy érzem magam, mint Kafka kapcsán Tolnai Ottó: … Samsa, immár féreggé változva, kitörve a kanapé alól, észrevette, hogy a különben már üres falon ott lóg feltűnően a csupa szőrmébe öltözött hölgy képe, gyorsan fölmászott rá, és rátapadt az üvegre, amely jólesően simult forró hasához. Teljesen eltakarta a képet; ezt legalább biztos, hogy nem viszi el senki sem.
Tapadok én is az alkotásokra, mint egy polip tapadókorongja (Balázs Imre Barna – Flux, CXL, 2020, Flux, CXXXII, 2020). Égő csipkebokor, isten jelenléte, transzcendencia, látomás. Eltűnő alak, csak érezni, hogy ott volt, semmi külső jel nincs. Birtokbavétel is ez a látomás, ami egyben tapadás, fölnagyítás, a semminek látszó részletekbe való belefelejtkezés, akár egy álomba, vissza-visszatérek a részletekhez, keresem értelmüket, illetve kontextusuk határait. A műélvezet felfedezés is, sőt kíváncsiság. A szemmel való tapogatás. Mint amikor a férfiak szemmel vetkőztetnek egy női testet. Mit rejt a ruha? Mit rejt az alkotás? Materialitásuk ebben a virtuális térben megkérdőjeleződik. Összegubancolódik a valóság és a virtuális látvány. Az eredeti a másolattal. Helyet cserélnek egymással, mintha egypetéjű ikrek lennének, megkülönbözhetetlenek. Nézek és tapogatok, vak is lehetnék, aki vakábécét olvas. Hogy mondja Tolnai Ottó az érintésről: …Ilyenkor vajon távolodom magamtól, vagy közeledem magamhoz? Épp az érintés mint állandó kölcsönösség, mint az érzékelés és a cselekvés állandó visszatérése önmagában hozza létre a közelség lehetőségét.
Benkő Sándor György – R286-1875, R286-2156 két fotója egy nő táncmozdulatait rögzíti, a visszafogott megtorpanásét és a visszafogott odaadásét. Az érintés előtti pillanatot.
Bohumil Hrabal írta: Kezet sem fogott az uram senkivel, bemutatkozni sem szeretett, nem nyújtotta a kezét, mert irtózott a kézszorítástól és ha ez havonta egyszer véletlenül mégis megtörtént, az uram hátborzongatóan felüvöltött és rázta a kezét… Mintha erre rímelne Paulikovics Iván – Taktilitás 01, 2020 című, fej és arc nélküli szobra. A fekete kesztyű az összeérintett kézfejen (tenyéren) a megbélyegzettség jele, a fej, az arc hiányánál is szörnyűbb jelet látunk. A kiközösítés jelét, mintha pestises lenne az úrnak felesküdött, apokrif tanokat hirdető. Szent pogány, vagy pogány szent. A kesztyű, amit hordanunk kellene, ha elhagyjuk otthonunkat itt és most további asszociációkat is előhív.
Kovács Kitti – Permanens, meg nem nyilvánult formák, II.,2016 c. alkotása is a transzcendes létbe viszi tekintetünket, a látható világból a láthatatlanba, a meg nem nyilvánult valóságba. Rajcsók Attila Karcsú csutkái is csak távolról kommunikálnak egymással. Egy párt látunk? Egy férfit és egy nőt? Érezzük az összetartozást, az egymás felé fordulást, a bal oldali képen, a csutka szára, mintha balerina cipőjeként törne a magasba, nem adja fel, táncol. Találkozni fognak. Ahogyan mi is a művekkel, rövidesen, nem csak virtuálisan.
