ART IS FUN… OUR GALLERY IS THE EXTENDED VERSION OF YOUR LIVING ROOM

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Borsos Mihály fotográfiái – Ébli Gábor tanulmánya

 

 

Magyarország rejtett kincsei

Borsos Mihály fotográfiái – Horváth György esszéi

 

 

 

 

 

 

 

 

A Magyar Nemzeti Galériában, 2001-ben Borsos Mihály fotográfiáiból rendezett „Historicum” című kiállítás anyagából készült album.

Részlet a 2001-es kiállításvezetőből:

HISTORICUM

Járatlan utakon

Fotográfiák az ezeréves Magyarországról

A Pannon GSM-nek és a Magyar Nemzeti Galériának együttmuködésük elsõ percétõl fogva közös becsvágya a magyar történelem és a magyar kultúra emlékeinek felfedezése, megõrzése és dokumentálása.

Szövetségük újabb gyümölcse ez a Magyar Nemzeti Galériában május 24-én megnyíló – és augusztus 20-áig látogatható – kiállítás, melyen közel száz magyar mûemléket, mûvészeti alkotást, történelmi helyszínt mutatnak meg a múzeum látogatóinak.

Sajátos országjáráson készítette Borsos Mihály ezeket a felvételeket. A Pannon GSM támogatásával kelettõl nyugatig, északtól délig járta az utakat. Felkeresett falusi templomokat és várakat, nemesi kúriákat és polgári otthonokat, járt múzeumokban, remetebarlangokban, volt történelmi emlékhelyeken és temetõkben. Elkerülte viszont a városokat, el az idegenforgalom útvonalait és kedvenc helyszíneit. Feladata úgy volt kiszabva ugyanis, hogy meg kell néznie – és meg kell mutatnia; mennyi olyan kincs van körülöttünk, amelyre nem esik fény, ami nem kap nyilvánosságot, pedig megérdemelné. Útjaihoz és úti céljainak kijelöléséhez többféle segítséget is kapott. A múzeum könyvekkel, Horváth György mûvészettörténész tanácsokkal látta el. És kézrõl kézre adták a meglátogatott helységek lakói: a lefényképezett templomok papjai, a községi elöljáróságok, az alkalmi segítõk és útbaigazítók. Mindegyik tudott még valami szépet, ismert valami különöset a magáé mellett. Küldték a szomszéd faluba, olykor a szomszéd megyébe, újabb templomhoz, régi hídhoz, öreg malomhoz, százados fához, magányos pusztai toronyhoz.

A két esztendõn át tartott utazásnak több ezernyi fénykép lett az eredménye. Mindegyik vállaltan szubjektív. A helyszínek kiválasztásában épp úgy, mint az egyes tárgyak interpretálásában: Borsos Mihály nem mûemléki szakfotográfiákat készített, hanem saját látásmódja szerint fényképezte le a fölkeresett helyeket.

Ami ebbõl a több ezer fényképbõl most kiállításra kerül a Magyar Nemzeti Galériában – kétszáznál több fotó a közel száz helyszínrõl – szûkített, de nem szegényített válogatás az egész anyagból. Átfogja az országot: mind a tizenkilenc megyébol belékerült legalább két emlék. És átfogja a millenniumi idõt: a beválasztott legkorábbi épület – a tarnaszentmáriai Sarlós Boldogasszony templom bizonnyal állt már Szent István koronázása elõtt is – a legifjabbat – Aba Novák Vilmos falképét a jászszentandrási templomban – pedig az alig múlt XX. század tette hozzá a magyar kultúrához.

 

„LEGENDÁRIUM” – Századvégi arcképcsarnok

Borsos Mihály fotográfiái

 

 

 

 

 

 

 

 

„LEGENDÁRIUM”

„JÓKAI ANNA – SZÁZADVÉGI ARCKÉPCSARNOK

BORSOS MIHÁLY ÉS A VÁLASZTOTT ARCOK

„Misi vagyok”, mondta Borsos Mihály, amikor elõször találkoztunk. Csak így, egyszerûen: Misi. Nagyon szerénynek de egyszersmind nagyon magabiztosnak kell lennie annak, aki a cím- és rangkór- ságok idején megelégszik egy becenévvel. A „Misi”-vé kell válnia – teljesítményében összetéveszthetetlenné, személyiségében vonzónak és emlékezetesnek. Az „érdekes figura” ehhez nem elég – teljes embert igényel. Misi százharmincnégy arcot gyûjtött össze a magyar századvégrõl, ami egyúttal egy új évezred nyitánya is. A Magyar Nemzeti Galéria adott otthont a kiállításnak, „Legendárium” címen.

Misi nem szereti ha fotómûvésznek titulálják. „Fényrajznok”, így mutatkozik be, némi iróniával, eredeti módon. Saját arcát a fotó- masina eltakarja; szõröstül-bõröstül beköltözik az eszközébe, egyéniségét mintegy meghosszabbítja vele. Senki nem sugallta, kiket válasszon – kiket emeljen ki a széles kínálatból, s protokoll-szempontok sem vezették. Ha az ezredforduló valamennyi „híres magyar emberét” akarta volna megörökíteni, óhatatlanul kimaradt volna valaki, s jogosan készülne „hiánylista”. Igazában akkor válik támadhatóvá egy kezdeményezés, ha görcsös objektivitásra törekszik. Misi azonban vállalja szubjektivitását: azokat fényképezi, akikkel sorsa összehozta, vagy különösen érdekelte, ami az illetõ arcában megnyilatkozik. Lehet vitatni, ez vagy az miért van ott a sorban, s ez vagy az miért nincs? Csak éppen nem érdemes. Nem az a fényrajznok célja, hogy valamiféle hierarchiát tükrözzön, s nem is egyetlen mûvészeti – vagy tudományág körébõl csippentette ki alanyait; találkozunk a képeken akadémikussal, bohóccal, színésszel, íróval, képzõmûvésszel, orvossal, talán nem véletlen, hogy egyetlen politikussal sem. Misi nem törleszkedõ típus.

Nem „érdemszerzés” a célja. Viszont arra, akit megörökít, kíváncsi. A beszélgetés alkalmával „belülrõl” is megnézi. A „láthatatlan embert” keresi, a valódit, a maszk alatt. Az emberi arccal dolgozni a fotós számára kényes feladat. Felelõsség – mivel az érett személy is felelõs már az arcáért. Nem olyan értelemben, hogy csúnyából széppé varázsolhatná önmagát, de mindenképpen úgy, hogy a jellem valamiféle rendezettségbe áll össze, „kiül” az arcra, s sok mindent elárul. Hamvas Béla írja, hogy az emberi arcot nem a ráncok teszik tönkre, hanem a rosszul megítélt idõ, a múlt, a vétkeink nyoma oly kiábrándító a száj-zúgban, a besüppedt, de holtig mohó szemekben. Szeretet kell, bizony, ahhoz, hogy az igazi fotó ne csak ítéletet, de empátiát, felmentést is közvetítsen. Bizonyos álarc minden külsõ látványra rátapad: különösen a „közszereplo” védekezik így, részben hiúságból, részben félelembõl, hogy valódi, sérülékeny Én-jét elfedje. A jó fotós tudja ezt – de nem bosszúálló, nem botrányéhes. Olyan pillanatot kell elkapnia, ami általánosítható, akár az egész életfolyamatra. Ha kritika nélkül idealizál, az eredmény giccses. De ha csakazértis a legelõnytelenebbet emeli ki, felnagyítva, az arcból, hamisít akkor is. Az sem mindegy, felületes csevej, vagy megismerés után készül-e a kép. S hamar kiderül, ha a fotós pusztán élvezkedik a terepen, megmutatva, ki az úr a háznál, miközben masináját csattogtatja. Szerénység és öntudat együtt kívántatik. Misi tudja ezt, s azt is felismerte, hogy a fénykép nem kréta-firka: akkor is megmarad, amikor az ábrázolt személy már régen nem él. Épp ez a fotómûvészet hatalma: megmenteni az enyészettõl a formát, emlékként rögzíteni, ami a szellemi-lelki tartalomnak otthont adott. Mindannyiunknak van kedvenc, szívünkhöz nõtt fotója eltávozott nagyjainkról. Nekem például a haldokló Ady, pokrócba csavarva, lázban égõ szemekkel a csonttá soványodott arcban.

Borsos Mihály portréi láttán reménykedünk: a jövõ század embere – a ma még talán meg sem születtek sokasága – elgondolkodik majd: ki volt valójában az a férfi, az a nõ, akit „ismert személyiségként” felcímkéztek egy keserves, fájdalmakkal-vajúdással teli ezredvégen, ebben az édes-cudar hazában, kicsi Magyarországon? Kit ejtett ki a nagyidõ, s kit õriz majd meg méltán az emlékezet? Misi ajánl, de nem erõszakos. A nézõnek is hagy a felelõsségbõl: szabad választani! „

(Jókai Anna előszava az albumból)

 

Borsos Mihály fotográfiáival

2006-ban az Év Könyvévé választották!

 

 

 

 

 

 

 

A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításában láthatóak a reprodukált művek, melyek esetében fényképészként és bölcsészként is kihívást jelentett, hogy a régi idők velünk élő darabjait hitelesen „mesterremekként” interpretáljam.

Az 1934-ben alapított Régi Magyar Gyűjtemény részeként került 1973-ban a Szépművészeti Múzeumból a Magyar Nemzeti Galériába a későgótikus gyűjtemény. A palota egykori „tróntermében”, 1982-től látogathatóak az oltárok. Ezek javarészt a felvidéki templomokat díszítették. Rengeteg kárt tett ezekben a török és a protestáns képrongálás, ezért a reánk maradt és a gyűjteményben szereplő művekre nagy tisztelettel és szeretettel tekinthetünk szakrális hagyatékként és művészettörténeti örökségként egyaránt.

Tudjuk, hogy az oltárok elkészítése 1-2 évtől akár 10 évig is tarthatott, igazi mesteremberek céhes kereteken belül alkották s önálló kisépítészeti elemként illeszkedtek a gótikus templombelsőhöz. A gótikus szárnyas oltárok elkészültekkor a korabeli médium szerepét is betöltötték. Történeteket meséltek el okulásul mindenkinek és szerves részét képezték a liturgiának. Egyszerre jelenik meg ezen alkotásokban a szív és az értelem, a hit és az elkötelezettség.

Fotográfiai kihívást elsősorban a művek megvilágítása jelentett, hiszen nem mozgatható méretű alkotásokról beszélünk (151-675 cm magasságúak), illetve arannyal dúsan díszített plasztikákat kellett leképeznem.

A digitális technológia nem ad felmentést a fényképészeti alapszabályok szigorú betartása alól. Az optikai tengely a szárnyas oltár méretére való tekintettel kameraállványzat felépítését követelte, és indirekt, diffúz világítást használtam a műtárgyak megvilágításához. A felvételek szűk blendével és hosszú expozíciós idővel készültek. Pontos nyilvántartás készült a felvételek darabszámáról, illetve a visszakereshetőség okán specifikáltuk a felvételeket.

A fent körülírt művek fotografálása egyrészt dokumentációs kötelezettségként jelent meg, másrészt szakmai kihívást jelentett, de a legfontosabb, hogy hitem szerint az elkészült felvételek népszerűsíthetik e méltán világhírű alkotásokat.

kép és szöveg: Borsos Mihály

 

GYÉMÁNTOGRÁFIÁK – könyvbemutató

Bóta Gábor könyve Gyémánt Lászlóról

 

Gyémánt László 1935-ben született, 1963-ban szerzett diplomát a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, mesterei Pap Gyula és Hincz Gyula voltak. Máig a kortárs magyar festészet egyik legfontosabb alakja. A rendszerváltás előtt munkáit kritikus, lázadó hangvétel jellemezte. A XX. század jeles irányzatainak, a pop-artnak és a hiperrealizmusnak legnagyobb magyar képviselője. Gyémánt László festészetét bár kézenfekvő lenne, mégsem lehet ilyen skatulyákba besorolni, mert ezzel az a többlet veszne el, amely nagy festővé teszi. Ami a valóság hű megjelentésének, fotószerűnek tűnik, a mögött olyan tartalom bújik meg, amely másképp szól hozzánk, mint azt a való világ teszi. Bár tájak, városok, arcok úgy elevenednek meg a képein, hogy ismerősnek, sőt könnyen megismerhetőnek tűnnek, ezzel a tekintettel a felszínen maradunk. Az igazi beavatódást a Gyémánt piktúrába nem a képek és világ közti hasonlóságok felfedezése jelenti, hanem a különbségek észrevétele. Színek, fények, árnyalatok jelzik, hogy minden tájkép, minden portré mondani akar valamit azon felül, hogy megmutatja magát. Ezek a gesztusok szinte irodalmivá teszik Gyémánt festészetét. Hiába zavarba ejtően valóságos festmények ezek, olyan másolatai a valóságnak, amelyeknek nincs eredetije. Rajtuk keresztül nem juthatunk vissza igazi tájakhoz és igazi arcokhoz, mert csak abban a pillanatnyiságban, abban a színezetben léteznek, amelyet a vásznon látunk.

Weboldal