„Nem volna szép, ha égre kelne/ az éji folyó csillaga.”- írja József Attila, arra utalva, hogy a művészet utánozhatja a valóságot, de annak nyomába nem érhet, és nem is ez a célja. Ezt a gondolatiságot érzem Csík István „Csillagvetületek” című festményében is. Az alkotás alapjait a Csíkra jellemző konstruktív alakzatok térszervező ereje adja, ugyanakkor középpontban a piktúrában kevéssé meghatározó kör forma áll, amely az égitesteket idézi. Ezek hangsúlyosságát az is jelzi, hogy mintegy kiviláglanak az amúgy sötét árnyalatok uralta koloritból, amely mellőzi a festőművész által előszeretettel használt világos színeket. A „Csillagvetületek” minden részletében arról árulkodik, hogyan viszonyul a művész és általában az ember, az őt körülvevő és meghaladó világmindenséghez. Csík István a csillagokat a képtéren belül egy biztonságos, szabályos struktúrájú keretben ábrázolja. Ez a gesztus utalhat arra, ahogyan az ember történelme kezdete óta megismerni, birtokolni vágyja az örökké elérhetetlennek bizonyuló transzcendens világot. Ám végül minden tudomány és művészeti ág kénytelen belátni: amit elérhetünk, megismerhetünk belőle, az egy magunk számára formált elképzelés, az emberi ész léptékével belátható kép, vetület csupán. Erről tanúskodik a belső kereten kívüli tartomány a festményen, amely megmutatja azt a fenyegető mélységű, sűrű, alaktalan, sötét anyagot, amely az ismeretlen, a soha meg nem ismerhető részét képezi világunknak. Csík István „Csillagvetületek” című műve több képsíkra bomlik, melyek több gondolati síkot jelképeznek. A festmény által feltett, és nyitva hagyott kérdés az, hogy e síkok markánsan elkülöníthetőek-e. Véleményem szerint Csík mester azt mutatja meg ezzel a különleges alkotással, hogy az említett gondolati síkok (ahogyan a festmény terének síkjai is) kizárólag egymás által létezhetnek.
fotó: misi
írta: Máté Zsófi
Csillagvetületek (170×115 cm, olaj, farost, 2009)