ART IS FUN… OUR GALLERY IS THE EXTENDED VERSION OF YOUR LIVING ROOM

Rovataink:

Tartalomjegyzék erről az oldalról:

Paulikovics Iván, ArtSalon\TársalgóGaléria 2003

Balázs Imre Barna, ArtSalon\TársalgóGaléria 2002

Kokas Ignác, ArtSalon\TársalgóGaléria 2002

Zámbó Kornél, ArtSalon\TársalgóGaléria 1996

Visszaugrás a navigációra
Az oldal cikkei bevezetőkkel:

Paulikovics Iván, ArtSalon\TársalgóGaléria 2003

 

„Paulikovics Iván szobrai elé;

Különös, és – megítélésem szerint – igen fontos hely illeti meg az élő magyar szobrászok sorában Paulikovics Ivánt. Két ritka tulajdonsága jelöli őt erre a polcra. Az egyik a sajátos, karcos humora, helyesebben mondva, az iróniája, melyet bőséggel áraszt át minden szobrába. A másik a virtuóz formáló-tudása, amivel a szobrait beletáncoltatja a térbe.”

Vannak, persze sokan, akiket éppen ez a két tulajdonság szokott igen megbosszantani. Ők a komoly arccal ácsorgó, nyugodt figurákat szeretik, akik mindkét lábukkal jó erősen nyomják a földet, kezüket szépen, illedelmesen testükhöz zárva (esetleg a lelkesültség jeleként magasba csapva) tartják, s illedelmes, rendezett a ruházatuk (munkásruhájuk, egyenruhájuk, öltönyük vagy díszmagyarjuk, mikor minek van keletje).

Paulikovicsnak ilyen szobra nincs. Viszont az ő Széchenyije élő és szenvedő ember lett, amikor megmintázta (Széchenyi Döblingben). És Karinthy Frigyes is alighanem elégedett volna az emlékművével, mely a róla elnevezett budai út végén áll egy kis parkban. Sőt, Ferenczy István megidézett Pásztorleánykája is milyen helyénvalóan tud kuporogni a klasszikus talapzat helyett azon a fölöttébb polgárias díványon, amit szobrászától kapott. És mennyire hogy otthon van a talapzatául szolgáló kövön – vagy egy másik munkát idézve meg magunknak: a vízből kiemelkedő nagy-erős női fél-akt kezében – Paulikovics bronzból mintázott vitorlása.

Szeretném, ha nem értenének félre – de néha az az érzésem, hogy Paulikovics Ivánnak inkább lett volna otthona a barokk korban, mint a maiban. Igaz, az iróniáját akkor se tűrték volna szívesen, de annyi mozgást, amennyit az általa teremtett bronz (néha kerámia, vagy fa) szobortestek megkívánnak maguknak, csak akkoriban engedélyezett a korstílus.

Visszaröpíteni persze mégse próbáljuk. Vegyük tudomásul a tényeket, hogy Paulikovics Iván:

– 1972-től 1977-ig járt a Képzőművészeti Főiskolára, és ott (fontos: ilyen növendék csak az ő keze alól kerülhetett ki) Somogyi József volt a mestere.

– 1980-tól 1983-ig Derkovits ösztöndíjas volt (s ösztöndíjasként évjáratának legjobbjaként tartottuk számon).

– Idestova huszonöt évet átölelő pályája során ugyanennyi nagy, köztéri szobrot, továbbá számos kisplasztikát és érmet formált.

és örvendjünk az idő szeszélyének, mely épp ide helyezte őt, a mi korunkba és a mi körünkbe.”

Horváth György

művészettörténész

Balázs Imre Barna, ArtSalon\TársalgóGaléria 2002

 

Nem könnyű feladat barátnak és kollégának kiállításához előszót írni, ám ez esetben, örömmel vettem a felkérést.

Főiskolás évei óta ismerem „Barni”-t és mondhatom az első pillanattól szimpatikussá vált számomra, nem csak a kedves lénye miatt, hanem a megszállottsága és akarni vágyása végett is, mely már az első képeit is jellemezte. Az otthonról hozott emlékek világa (Szent Demeter) és a jelen életének lenyomatai keverednek a képein úgy, hogy közben a fényt próbálja csapdába ejteni, ezáltal belső sugárzással telítődnek a vásznai. Lüktetnek, egymásnak felelgetnek az apró rezdülések. Csöndesen és szűkszavúan mesél, ám ha valaki oda figyel, sok mindent meghallhat a mondandóból. A művész keresgél, megtalál és elhagy. Figyeli környezetét és a belső visszhangokat. Mikor alkot, megpróbál ezek között rendet teremteni. Hisz és kételkedik, kínlódik és káromkodik, és néha repül. Lázad de szeretné megtalálni a helyét. Festeni szeretne, amikor boldog, és ha nem, akkor még inkább. Olykor nehéz elviselni, ám mégis emberszabású lény. Nem akarom hosszúra nyújtani a mondókámat, így több hely jut a képeknek. Balázs Imre Barna első alkalommal mutatkozik be Budapesten, kérem, fogadják olyan szeretettel, mint amilyen szeretettel tárja Önök elé az alkotó a műveit.

Csáki Róbert

festőművész

Kokas Ignác, ArtSalon\TársalgóGaléria 2002

 

Hét nap megtermelt némaság, magány

– „soha nem lépnék többé ki a házból!” -:

ugyanazt szólaltatja szólamán.

Igazat csak a meghalásból

Szólhatsz majd, azután.

                                 (Tandori Dezső)

 

Megtisztelő jelentőségű az a tény, hogy a „Társalgó” Galéria megújult körülményei között az első kiállításunkhoz Kokas Ignác festőművész adta műveit. Különösen az, hogy tudjuk, ezeket a műveket még nem látta senki, először szerepelnek a nyilvánosság előtt; hiszen e munkák 2002. tavaszán készültek. Ismerve a mester munkastílusát, nagyon örülünk, hogy a Gondviselés erőt és egészséget ad neki ahhoz, hogy a szeretett táj, a szűkebb szülőföld titkait kutatva ilyen remek műveket készíthet.

Kokas mester alapítótársunk a „Társalgó” Értelmiségi Klub megteremtésében. Így úgy gondoljuk, sokkal hitelesebbnek tűnik, ha művészetének laudációjára a mottót adó költő „Öröklátvány és pillanat” című írásából idézünk néhány gondolatot. „Agyunk és szívállagunk követhetetlen és felfoghatatlan szerkezetű nap-hold egyezései, láthatárai és felhővé bomlásai, a tudatunkban hordozott kisház- és piramisképzetek, az ősgomolyba szúródó tollak, onnét kihasadó kontrasztszínek: íme, egy töredék Kokas valós és valón túli „óraszámlapjáról”. A művészettől nem azt kérdezzük sosem, hány az óra. Hanem, hogy épp hol tart az öröklét. Mely mindig ugyanott tart, de mekkora halmazokkal mindig másképp!” Kérjük és várjuk, hogy a Gondviselés továbbra is legyen kegyes Kokas Ignáchoz, hogy legyen alkalmunk gyönyörködni az új művekben. Legyen ereje, hite és akarata megteremteni ezeket a műveket és, hogy mindnyájan szeretettel fordulhassunk az õ rendkívüli személyiségéhez, jó szót és megnyugtatást remélve.

Dr. Bereczky Loránd

Zámbó Kornél, ArtSalon\TársalgóGaléria 1996

 

Zámbó Kornél képei elé;

Valljuk be a képek láttán is: a paraszti munka, a bányászat nem teszi széppé az emberi testet, a jó magyar táplálkozási szokások és az ivászatok is nyomot hagynak és mindezek ellenére micsoda vidám egyfogúak, kíváncsi öregek, micsoda életerők és légiességek szabadulnak fel ebben a nem másolt, hanem teremtett világban! Zámbó Kornél festményeiből! Zámbó ecsetje elmegy a karikatúráig, de megáll a festészeten innen. Zámbó ecsetje elmegy a legkegyetlenebb valóságábrázolásig, de megáll az emberszeretetben, a részvétben és a szeretetteljes ábrázolásban. Parasztocskái nem chagalliak, hanem zámbóiak. Nem utánozza Boscht a szürrealizmus iszonyatában, hanem inkább azt mutatja meg: „Mily szép a csúnya is”. Vagyis: a szépségnek a lélekkel összefüggő anatómiáját festi a testi kiterjedésben. Hazudnánk, ha vulgarizálnánk, ha ezt az egységes képseregletet az elmúlt negyven esztendő jóságos kritikájának vélnénk csupán, s nem fedeznénk fel benne akár a magyar ezer évet is. Mert Zámbó nem egy elvet fest meg, hanem formát keresve-találva festi ki magából önmagát. Ő a hiteles ezekben a képekben, melyek figuráit nemcsak a környezetében ismeri, hanem maga-magában. Ezek a képek 5-10 esztendeje készültek és készülnek, aktualitását a drámai módon változó történelem teszi láthatóbbá már-már robbanásszerűen is.

A színek élénkek, néha élesek, durvák, a hangulataik nem árnyaltak, mert nem illenének bele ebbe a minek is nevezzük?-népi hedonizmuba, amelyben „mélységes mély az idők kútja”, mert a görög római mitológiák népiségében ágazódik le Zámbó Kornél emberismerete. Egyfogú, csuparánc mosolyú, sapkás portréinak színeiben és formáiban ott a reneszánsz festészet iskolája. A Biblia világa. Az ezer éven át majdhogynem változatlan vidéki élet. A haspók-pocakok, cingár lábak, a visszeresek a befáslizott lábszárak, dagadt bokák, a rucsnis tomporok, lógó herék, a borvirágoson túli lila orrok festője, kritikusa, aki nem átallja lemezteleníteni és farral fordítani a kiállítás nemesebb közönsége felé a csordaszellemet is.

Ilyenek vagyunk? – Avagy: vannak ilyenek? – Látunk-e avagy csak nézünk? Bizony megdöbbenünk, és megbotránkozunk, ha a mivoltunkat olyannak ábrázolják, mint amilyen? – Ezek közül a festői látásmódot hordozó alkotások közül sok sokakat felháboríthat, holott Zámbó Kornél épp, hogy a botrányt oldja föl humorral, azon a veszélyes határmezsgyén járva az ábrázolással, amely nem tetszhet mindenkinek. Azaz: első látásra döbbenetfélét vált ki belőlünk, ambivalenciát, nevetést s rokonszenvet, tetszést, mert nem a kegyetlenség, hanem a részvét dominál. Ez nem a rémítő szürrealizmus világa, hanem a feloldó, közelítő, a lírai, groteszk, bumfordi, a tündéribe hajló.

’Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen” – olvashatjuk József Attilát. Ez a felfedezés. És ez ennek a zámbói sűrű világnak a meglátására is vonatkozik. Az aszketikus próféták és az élveteg népek képi meséje korról korra megismétlődik. Zámbó ecsetjében nem fenyegeti népét Jehova, nem jelenik meg a korbácsos Krisztus, Mohammed helyett inkább Ommár Cháján bordalai vöröslenek a színek mélyéről. Bacchusok, bakkecskék. Nem steril szentségek, hanem az izzadságmarta bakancsok szöge idéződik fel. Holott nincs jelen népiség, népiesség, mint ideológia. De jelen van benne minden, amire az ideológiák hivatkoznak csak.

A művészi feldolgozás nem ismeri az elévülés fogalmát. Zámbó Kornélnál nem ütközik semmiféle „jogi akadály” a nemzeti önvizsgálat, a vaskos humorban oldott elszámoltatás, amely a rekeszizmok megállíthatatlan összerándulásaival nevetteti ki belőlünk mindazt, amitől csakis így szabadulhatunk meg: művészi leszámolással. Azzal a tündéri – avagy mondhatni: drasztikus realizmussal, melyben megértés, megbocsátás és szeretet van. – A szemünk előtt negyven év – és az ezer év –, hátunk mögött a nagy bohózat, ahogy a tragédiák komédiák formájában korról korra rendszerint ismétlődnek.

– Van aki akasztást követel – Zámbó Kornél a festményeit akasztja fel. Nincs szüksége alkotmánymódosításra. De nekünk szükségünk van az efféle feloldásokra, mert gyilkos mérgeink megölnek bennünket, ha nem tanulunk meg nevetni.

Mezei András

Visszaugrás a navigációhoz